Hetente egyszer, a hajnali vonattal utaztam Békéscsabára, mert tízkor kezdődött az órám. A szomáliai menekültek szinte mindig megtöltötték a termet, ők voltak a legnagyobb számú nemzetiség, folyamatosan érkeztek és cserélődtek, de jöttek Kamerunból, Algériából, Törökországból, Szerbiából is. A szomáliaiak társaságában szívesen voltam. Hamar felmértem, hogy nem a nyelvtanulás, hanem az érdeklődés, az emberi kapcsolat a legfontosabb számukra. Nem ügyeskedtek, nem kértek maguknak különleges elbánást.
Tíz-tizenöten, néha többen is jöttek. Főleg férfiak. Bemutatkozásképpen a foglalkozásuk felől kérdeztem őket. „Sofőr vágyok” – mondták leggyakrabban. Vagy: „Hasszán vágyok” – mert az „a”-t „á”-nak hallották. Feltűnt köztük egy-két ambíciózus nyelvtehetség, aki nagy kíváncsisággal figyelt, és szeretett szerepelni. Óra elején ők kérdeztek, felmondták, amit megtanultak, lelkesedéssel magyaráztak, készültek az órára. A többiek figyeltek – amíg bírták. Nem sokáig. Időnként fölálltak, elmentek imádkozni. Ez általános jelenség volt: a muszlimok napjában többször is imádkoznak, ramadán idején meg még többször. A szomszéd helyiséget imaszobának rendezték be, szőnyegekkel borították, időről időre odavonultak. De visszajöttek.
