A menekültek hétköznapjai egyhangúak. Sokáig alszanak, a nap első jelentős eseménye az ebéd. Délben a békéscsabai tábor ebédlőjében mindenki előkerült. (Ide egyébként csak ritkán néztem be, riasztott a fegyveres őrök jelenléte.) Edéd után indult az élet. Néhányan pinpongoztak, csevegtek, az orvost várták. Külön helyiségben varrtak az asszonyok, sokan a számítógép előtt ültek, levelet írtak az otthon maradottaknak. A tábor lakói szinte kivétel nélkül egyedül érkeztek, Békéscsabán csak elvétve találkoztam családokkal.
Az óráim előtt, a szünetben és ebéd után igyekeztem minél többet kérdezgetni: honnan jöttek, mi történt velük. A szomáliak szörnyűségeket éltek át. Egy tizenkilencéves fiúnak nem volt foga. Mind kiverték. Testét kisebb-nagyobb forradások, fekete pontok – egy felrobbant gránát nyomai – borították. Fájdalmai nem voltak. A gránátszilánkok betokosodtak, alkalmazkodott hozzájuk a bőr, a test. Az idegek veszélyeztetettsége miatt az orvosok nem vállalták az operációt. Egy alkalommal azzal lepett meg, hogy büszkén villantotta felém új, vakítóan fehér fogsorát. Boldog volt.
