A debreceni tábor bejáratától balra, hétvégi házakban laktak, akik már megkapták a letelepedési engedélyt. Így a két Szíriából menekült család is, akiket közelebbről megismerhettem.
Egyszer ismeretlen férfi várt rám a tanterem előtti folyosón. Öles léptekkel sétált fel-alá. Kezében toll, füzet. Ahogy nyitottam a tanterem ajtaját, oda jött, bemutatkozott. Szeretne magyarul tanulni – mondta –, neki most ez a legfontosabb. Tört angolsággal elmondta, hogy a családja is itt van, felesége, gyerekei. És egy másik szír családról is beszélt, hogy ők is tanulnának, a családfő ugyan még nincs Magyarországon, de az asszony két gyerekkel igen, s mindannyian itt akarnak élni, új életet kezdenek.
Úgy láttam, komolyan gondolja, amit mond. Testes, középmagas, ötven körüli férfi, magas homlok, ápolt, kis fekete bajusz – fegyelmezett volt és alkalmazkodásra kész. Fodrász mesterségét Debrecenben nem gyakorolhatta, eszébe sem jutott, hogy megkíséreljen némi jövedelemhez jutni ezzel, mert mindent a hatóságok elvárásaihoz igazodva akart csinálni. Eredménytelenül – persze. Órám előtt néha láttam, ahogy várakozik az irodában. Áradt belőle az igyekezet és a boldogtalanság.
