2011. november 21-én egy hétfői napon, reggel 7.15 perckor egy család, apa, anya és három fiúgyermek vártak az igazgatóhelyettesi irodám előtt. Az apa komor volt, az anya mosolygott, a gyerekek meg voltak illetődve. Édesapa köszönt, kezét nyújtotta, és amint megszólalt tudtam, nem lehetnek magyarok. Az édesapa bemutatta családját, majd megpróbált valamit elmagyarázni, magyarul, angolul és még egy nyelvet használt, de nem értettem mit mond. Sajnos én magam az anyanyelvemen kívül más nyelven nem beszélek, így „telefonos segítséget” kértem. Szóltam az angolt tanító kolléganőnek, jöjjön be hozzám és segítsen nekem megérteni a fiatalembert. A magyar nyelvet váltogatta az angollal, elmondta, hogy kisvárosunkban, Berettyóújfaluban nyitott pékséget, Beki néven, itt élnek és szeretné, ha gyerekei a mi iskolánkban tanulnának. A legkisebb másodikos, a középső ötödik osztályba jár, a legidősebb pedig hetedik osztályos. Közölte, hogy a felesége és három fia egyetlen szót sem tud a mi nyelvünkön, de a gyerekek angolul sem beszélnek, csupán a szerb nyelvet használják. Tudtam, hogy nem lesz könnyű beilleszkedniük a fiúknak, tudtam, hogy nehéz lesz a pedagógusaimnak, de tudtam és éreztem, hogy segítenem kell az apának, a feleségének és különösen a három fiúnak.
Az angolt tanító kolléganő segítségével megértettem az apával, hogy felveszem a gyerekeket az iskolába és azt is, elmagyaráztam neki milyen papírokra, hivatalos iratokra lesz szükségem a felvételhez. Még akkor behívtam az irodámba három pedagógiai asszisztenst, akiket azzal bíztam meg, hogy segítsék az első időkben a fiúk beilleszkedését. Nagyon érdekes volt, mert a fiúk választhattak maguknak „patrónust” (asszisztenst). A legkisebb fiú női asszisztenst, a két nagyobb férfit választott.
Amikor elmondtam a kollégáimnak, hogy felvettem három olyan tanulót, akik egyetlen szó sem tudnak magyarul akkor ezt a hírt változó kritikával fogadták. Volt, aki nyíltan azt mondta, hogy felelőtlenül cselekedtem és nagyon haragszik. Voltak, akik nem szóltak semmit, de láttam, hogy nem helyeselték, hogy felvettem a három fiút. Tudták, hogy nagyon sok plusz munkát, elfoglaltságot jelent majd számukra a három „idegenből” jött fiú. Voltak, akik közömbösen viselkedtek, vagy nem akarták megmutatni, hogy nem értenek egyet a döntésemmel. A többség viszont, a három osztályfőnökkel együtt kihívásnak érezték a feladatot és izgatottan gondolkoztak azon vajon hogyan tudják megoldani nap, mint nap megoldásra váró problémákat. Azonnal elkezdtek ötletezni arról, hogyan fogják megértetni magukat a fiúkkal, illetve milyen programokat szerveznek majd nekik, hogy könnyen befogadják őket az osztálytársaik.
Nos, felvettem a három fiút, és megállapodtunk abban, hogy másnap az irodámban találkozunk az asszisztenseikkel együtt, és addig, amíg néhány alapvető magyar szót meg nem tanulnak, nem mennek be az osztályterembe, hanem a fejlesztő szobában magyarul tanulnak.
Így is lett!
Másnap már csak az apa hozta a fiúkat iskolába. Az asszisztens kollégák kézen fogták mentorálltjaikat és körbevitték őket az iskola épületében, megmutatták az udvarunkat is. A fiúk csendben, halkan mentek és szófogadóan tették mindazt, amit kértünk tőlük. Magyaráztunk kézzel-lábbal, rajzoltunk a földre, papírra mindent elkövettünk azért, hogy megértsenek bennünket. Egy hét eltelte után már köszöntek, tudtak kérni, meg tudták, mondani, hogy nem értik mit mondunk. Kérezkedtek Wc-re, szünetre, enni, inni. Tudtak szendvicset venni a büféből, és jól ismerték az épületet és a környékét.
Egy hét elteltével részt vettek a testnevelés, technika, rajz és énekórákon. Rajzoltak, fúrtak-faragtak és hallgatták az osztálytársak énekét.
Az osztálytársak, ugyanúgy, mint a tanárok változó fogadtatásban részesítették a számukra teljesen idegen országból érkező fiúkat. A lányok voltak a kedvesebbek, figyelmesebbek, megértőbbek. Ők szinte anyáskodtak a fiúkon. A fiúk pedig örömmel hagyták magukat. Voltak persze olyan tanulók is, akik nem örültek az új osztálytárs érkezésének. Közülük néhányan ennek hangot is adtak. Kinevették őket, ha nem pontosan ejtették ki a magyar szavakat. Olyanok is akadtak, akik testnevelés órán, vagy szünetben felbuktatták őket, majd „jót nevettek” ezen. Az osztálytársak nem értették mit mondanak a fiúk, a fiúk pedig nem értették az osztálytársaikat illetve tanáraik magyarázatát sem. De látszott rajtuk hogy jól neveltek, kedvesek, és nagyon vágytak arra, hogy befogadja az osztályuk. Szerettek volna barátra lelni, vágytak arra, hogy végre értsék, mit magyaráz nekik a tanár a tábla előtt. Érezhető volt, arra vágytak, hogy végre ugyanolyanok legyenek, mint a többi fiú és lány, akik reggelente átlépik az osztályterem ajtaját.
Nagyon nehéz volt az első néhány hónap. Nem tudni miért, de az első hónapokban nem volt megfelelő felszerelésük sem. Hiába kértük az apát, hogy vásárolja meg a tanszereket fiainak, mindig megígérte, de nem vette meg azokat. Anyagi gondjaik nem lehettek, hisz a pékségük láthatóan sikeres volt. Végül is én rendeltem meg nekik mindent, benyújtottam a számlát, az apa pedig fizetett. Kértem az apát fogadjon a fiúk mellé egy tanárt, aki magyarra tanítja őket, az apa nem fogadta meg a tanácsomat. Sajnos a fiúk félévkor nem tudták teljesíteni az iskolai követelményeket, de ez teljesen érthető, hiszen magyarul is alig tudtak, Nem akartuk megbuktatni őket így inkább felmentettük őket az értékelés alól. Számomra nagyon érdekes hogy a matematika jól ment nekik. A szöveges feladatokat ugyan nem tudták megoldani, mivel nem értették meg a szöveget, de a számtani műveleteket hibátlanul oldották meg. Összeadtak, kivontak szoroztak osztottak
Félév eltelte után, már önfeledten játszottak az udvaron, testnevelés órákon is. Ilyenkor nem vette senki sem észre, hogy valamiben is különböznek másoktól. Mit is tettünk mi nevelők azért, hogy halljuk a gyerekek felszabadult kacaját és lássuk felszabadult játékukat.
Ø Nagyon sokat olvastunk Szerbiáról, ahonnan érkeztek a fiúk.
Ø Beszéltünk azokról az okokról, amiért el kellet hagyniuk ottani országukat.
Ø Elkészítettük a szerb az albán zászlót és kiraktuk azokat az osztályteremben, az aulában, természetesen melléraktuk a magyar zászlót is.
Ø Bemutattuk kis városunk nevezetességeit a fiúknak.
Ø A fiúk elhozták az iskolába az ottani kedvenc ételük receptjét, melyet az iskola konyháján elkészíttettem.
Ø Magyar ételspecialitásokkal leptük meg a fiúkat.
Ø Kértünk tőlük olyan ruhákat, melyeket csak ott hordanak, mi is bemutattuk a jellegzetes magyar viseletet a régit és a mait is egyaránt.
Nagyon sokat beszélgettünk a fiúkkal, az osztálytársakkal, de bátran állítom, hogy megérte.
A fiúk beilleszkedtek közénk, osztálytársaik barátkoznak velük, megértették, hogyan fogadják a másságot. Év végére még mindig volt olyan tantárgy a magyar-nyelv és irodalom, történelem melynek a követelményét nem teljesítették elégséges szintre, de mégsem buktattuk meg őket.
Azóta újra eltelt egy félév. A múlt hónaptól tanárt fogadott a fiúk mellé az apa, akik korrepetálják a gyerekeket, akik most ár szeretnek itt élni. A legkisebb vágyik vissza a nagyszülőkhöz, de a két nagyobbik nem. Mind hármójuknak van barátja, örömmel jönnek, iskolába szeretik, kisvárosunkat szeretik a tanáraikat.
Biztos vagyok abban, hogy jó döntést hoztam akkor, amikor felettem iskolánkba a három Szerbiából érkezett fiút!
további véleményeket olvashatsz a Bevándorlók Mellettünk blogon
