Bevándoroltam!
Hát ha ez kell, én bizony megírom! Mert, hogy kellene az a pénz, de az utazási utalványra, hogy őszintén mondjam, nem tartok igényt. Mit kezdek vele? Utazni, nem utazok, beválltani meg nem akarom, mert, hogy az nem lenne tisztességes. Egyébként is, a legjobb bejegyzés kapja, attól meg ez az írás, pont olyan messze van, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől.
Egyébként meg tényleg közel élek a bevándorolthoz, mert, hogy én lennék az!
És néha, mit mondjak, egész közel kerülök magamhoz, sőt, továbbmegyek: Néha még kedvelem is magam, persze nem akkor, amikor éppen részegen az asztal alatt énekelek (de régen is volt, és milyen kár, hogy elmúlt), és erőssen próbálom hangoztatni: Én vagyok az úr a házban! Persze ilyenkor közröhej célponjta leszek, de mit számít az fő, hogy én elhiszem!
Bemutatkozom!
„Kezdetben teremté Isten az eget és földet.”
Olyan környezetben, olyan helyen és olyan időben láttam meg a napvilágot, amely nélkülözött minden Istenit, és az anyagot imádta, mint teremtő erőt. Abban a korban születtem, amikor a szputnyikok már nem csak pityegtek, hanem már láttak is valamit az űrből, amikor Gagarin első bevetésére készült, Fidel Castro éppen bevonult Havannába, hogy a szivar feletti uralmat átvegye az Egyesült Államoktól. Amikor J. F. Kennedy katolicizmusa összeütközött a Cionista érdekekkel, amikor a II. Vatikáni zsinat megnyílt, és a Jó Pápa ült Szent Péter Apostol székében. Abban az időszakban születtem, amikor Hruscsov levetett cipőjével verte az ENSZ asztalát, és Tito, Nehruval, Nasszerrel és Szuhartóval megalakítja az el nem kötelezett országok táborát. Abban a világban, amikor a világ gazdasága a második világháború pusztításai után éppen fellendülni készült, abban az időben, amikor az atomrakéták úgy szaporodtak világszerte, mint a csiperkegombák, és a világ három részre volt szakítva. Volt a Nyugati tömb, a Keleti és az el nem kötelezett. És én abba az el nem kötelezett, marxista világba születtem és nőttem bele.
S, ez a világ nélkülözte Istent.
Vagy csak az én világom?
Családom az akkori normák szerint értelmiségi volt, és vegyes.
Vegyes, mint a délvidéki családok nagyobb része. Keveredett ereinkben a vér, a kor, és a sokfajtaság, mint ahogy keveredtek bennünk az eszmék, a vágyak, és a világnézetek is. Folyamat volt, ez annak a világméretű változásnak része, amelyet mi magunk kerestünk magunknak, amikor arra kértünk Isten: "Mond meg, hogy mit tegyünk, aztán, hagyjál minket békén”. Természetesen az Úr meghallgatta kérésünket, lévén Irgalmas és szerető. Így aztán egyedül maradtunk, és hogy ezt tetézzük, ezt tanították, tanítottuk az iskolákban, az otthonokban, és ez kezdett áradni a médiákon keresztül is. A rockzene, a hippi mozgalom, mind - mind ennek a folyamatnak részei voltak, és ennek én tanúja és rabja lettem. Az ember szolgának született, de a Megváltás megmentette a bűn szolgaságából. Kiemelte őt és szabaddá tette. Istengyermekének szabadságát adományozta neki a keresztséggel, a vér keresztségével. Mégis, nem ezzel a szabadsággal éltünk, éltem. Maradtunk a “bevált” sablonok mellett. “Szabad vagyok, azt teszem, amit akarok!” Pedig tévedésben voltam, az igazi szabadságot csak jóval később ismeretem meg, amikor rádöbbentem, a szabadság az, amikor “Nem teszem meg azt, amit nem akarok!”
Mint mondottam vegyes családban láttam meg a napvilágot. Ezáltal meghatározatlan náció tagja vagyok.
Nyugodtan mondhatom magam zsidónak, hiszen apai ükanyám tiszta hitű zsidó leány volt, akinek a fia, a dokumentumok tanúsága szerint, éppen Rózsa Sándortól a betyártól született, mert miután a haramiát bújtatta az őt üldöző törvény elől, megszülte fiát, akinek “véletlenül” nem volt apja. Később ugyan lett, de ez a tényen mit sem változtat.
De mondhatom magam székelynek is, mert anyai dédapám székelyföldről jött, az akkor még Mária városába, hogy ott, mint asztalos szerencsét próbáljon. Szerencsét is talált, mert végül koporsós lett, ami tudvalevő nagyon jól jövedelmező üzletág volt abban az időkben, lévén a gyermekhalandóság igen magas. Nagyanyámnak 13 testvére volt, és abból mindössze ketten érték meg a tízedik életévet.
Ám állíthatom azt, is, hogy német vagyok, hiszen anyai nagyapám született német volt, aki Törökbálinton látta meg a napvilágot, mint a néhai csantavéri állomásfőnök Eller János, és Brunner Katalin fia.
De mondhatom magam magyarnak is, mert nagyobb magyart apámnál nem ismertem. Két dolgot szeretett életében, a magyarságát és az italt. A magyarságát soha nem hagyta el, az italt igen.
Apám hivatalnok volt, művész, festő, és író. Nagyon jól festett. Gyermekkorom szép emlékei közé tartozik az a két Goya reprodukció, amely nappalinkat díszítette. Soha nem tudtam betelni színeivel.
Olyannyira jól festett, hogy azokat a tájképeit, amelyeket egyszerűen kidobott, vagy félredobott, a nagyanyám összeszedte, és eladta. Később ismerősöknél találkoztam velük, sőt, vásárokon is, ahol egy egész bútor árát kértek értük. Tudtommal ő maga, soha nem adott el egyetlen képet sem. Művészi érzéke volt a színekhez, de még az ecsetkészítéshez is. A tehén füléből kiszedett szőrből maga készítette ecsetekkel festett.
Írásaira kamaszon bukkantam, tájleírásai hasonlítottak Jókaihoz, de nagyrészt Molnár Gábor útleírásainak stílusát követte. Valószínűleg ő is, mint én, szeretett volna elmenekülni a világtól. Míg én Robinson szerettem volna lenni, egész kamaszkorokban, ő inkább az Amazonas folyó dzsungelének titkaiba ásta volna be magát. Mindez azonban csak feltételezés, mert őszinte szívvel be kell vallanom: Nem ismertem édesapámat. Nem ismertem világnézetét, elképzeléseit, sem vágyait. Nem tudtam, hogy mit szeretne, mert soha meg nem kérdeztem tőle.
Önzésem, már akkor, gyermekkoromban is, olyan mértékű volt, hogy csak saját magam voltam meg magamnak. Meglátszott ez rajtam, és a világon, amely körülvett.
Anyám, főkönyvelő volt egy nagy mezőgazdasági trösztnél. Ő még inkább távol állt tőlem. Valami halvány emlékeim vannak csupán arról, hogy miként is éltem vele. Sokat utazott, és korán ment, későn jött haza. Olyankor szüntelen fáradt volt, pihent és újságot olvasott. A hálószoba volt a birodalma, ahova bemennem nem igen volt szabad. A hálószoba örökre rejtély maradt számomra. Nem volt módomban megismerni titkait - miért is kellett volna - mert tizenkét évesen elköltöztünk onnan.
Anyám is örök titok maradt számomra. Álmok után nem futott, nagyon szép volt, szőke és kékszemű. Régi képek között kutatva, egyszer felfedeztem róla egy felvételt. Fürdőruhában ült egy fa mellett, cigarettát tartott a kezében. Nagyon csábítónak tűnhetett egy férfi szemében. Valószínűleg apám is ezt látta meg benne. De engem a kép megbotránkoztatott. Én anyámat másnak akartam ismerni… Gorkij: „Anyájának”, vagy Nemecsek édesanyjának.
De ez csak álom maradt. Gyermekkori álom. Keveset beszéltem vele, életem folyamán. Ha beszéltem is, kértem, követeltem, vagy panaszkodtam. Róla sem tudok semmit. Elválasztott bennünket a kor, az énem, és ki tudja még micsoda. Az irodája viszont megmaradt emlékezetemben. Hosszú szűk folyósón kellett felmenni, majd egy hosszú termen át, ahol rengeteg nő dolgozott az asztalok mögött, számológépek csattogtak, és minden szürke volt. Anyám irodája is olyan színtelennek tűnt. Nagy íróasztala volt, egy óriás Olivetti számológéppel, amely osztásnál, hosszan kattogott. Nagyon szerettem ezt a kattogást, ezt az egyenletes zörgést. Mintha ilyenkor élt volna a gép, és valóban elosztotta volna a tizedeket, a századokat. Azt, hiszen jó volt a megérzésem. Már akkor elosztott bennünket. Anyát és engem, és elosztotta életeinket.
Az a ház, amelyben éltünk albérlet volt csupán. Néhai anyai nagyanyám öröksége, aki földönfutó volt, nyugdíj és egyéb jövedelem nélkül. Anyám, és apám irgalmára bízta magát, aminek meg is lett az eredménye, mert születésem után 15 évvel, átadták anyám testvérének, mondván: Eleget tartottuk, tartsd ki most te!
Emlékszem, hatalmas botrányt kerekedett ebből, ugyanis nagyanyám középső lányának még annyira sem volt kedve eltartani az anyját, mint az én szüleimnek. Erre én, aki éppen beléptem a kamaszkorba, olyan hisztériában törtem ki, feljelentésekkel, és egyéb légből kapott dolgokkal vagdalódzva, hogy végül is nagynéném férje - akit sátánfajzatnak tartott a család - vette pártfogásába nagyszülőmet. El is tartotta haláláig, nagyon szép és békés körülmények között.
Ebben az albérletben nőttem fel, és ebben a közegben láttam meg a napvilágot, egy júniusi csütörtök éjjelen, dupla burokban, és olyan nehezen, hogy a bábasszony szó szerint „úgy húzott ki a világba”. Meg is lett a következménye, mert a homlokom teljesen behorpadt, így aztán alaktalan, torz lett a fejem. Anyám sírásba tört ki, és míg a második burkot vágta ki a bába, hogy meg ne fulladjak, a „segédbába”, a fejemet egyszerűen meggörgette, mint az agyagot szokta a fazekas, és kiegyenlítette az egyenetlenségeket.
- Nincs is báj! – mondta tört magyarsággal anyámnak, hiszen szerb volt az árvám, és pont annyit tudott magyarul, mint néhai rendőr ismerősöm szerbül, aki miután a piacról akarta elzavarni az ismeretlen kóbor kutyát, ezt kiabálta: „Ki ez kótya? Megkötni, mert pupulesz!” Ez a pupulesz, aztán olyan szólássá vált a faluban, hogy szerencsétlent nem is ismerték másként.
Ő lett a Pupulesz rendőr.
És én ebbe a Pupulesz világba születtem bele.
