Bevándorlók - mellettünk

Kedves Pályázó Bloggerek!

A pályázatot lezártuk, köszönjük az eddig beérkezett műveket, a november 30, éjféli állapotot rögzítettük, ez alapján eredményt hirdetünk december első felében. :)

UPDATE: 

Eredmény

1. helyezett 189 ponttal: Felvegyem, ne vegyem? (kovacszoltanblog)
2. helyezett 178 ponttal: Húzott szemek és szájak (EZvok)
3. helyezett 18 ponttal: Távol mellettünk (Yumurdzsak)

A helyezetteket a regisztrációkor használt e-mail címükön értesítettük a nyeremények átvételének körülményeiről, kérjük őket, jelezzenek vissza a szerkesztőségnek december 18-ig az info@kitekinto.hu címre. 

A pályázat minden résztvevőjének köszönjük a munkát!

Kitekintő

A húzott szemek, húzott szájakat váltanak ki sokunkból, ám szerintem lenne mit tanulnunk a 'kis kínaiaktól'.
Habár szerintem alapból a bekategorizálás gáz dolog, de azért az sokat elárulhat, hogy ha körbenézünk a lakásban, a cuccaink nagy részén a "made in China" virít. Szorgalmas kis népség ez és szerintem el kell fogadnunk őket az országban, hisz példás a munkamoráljuk. A kínai piacokról se feledkezzünk meg, hisz rengeteg embernek sokat jelentenek, mert nem egy túl gazdag ország a mienk! A külföldről beköltözött kínai emberek a szokásaikat és hagyományaikat megtartva épültek be a társadalmunkba.
Egyszóval engem nem zavarnak és teljes mértékben elfogadom őket, örülök, hogy színesítik kicsiny országunkat :)



További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon!

2011. november 21-én egy hétfői napon, reggel 7.15 perckor egy család, apa, anya és három fiúgyermek vártak az igazgatóhelyettesi irodám előtt. Az apa komor volt, az anya mosolygott, a gyerekek meg voltak illetődve. Édesapa köszönt, kezét nyújtotta, és amint megszólalt tudtam, nem lehetnek magyarok. Az édesapa bemutatta családját, majd megpróbált valamit elmagyarázni, magyarul, angolul és még egy nyelvet használt, de nem értettem mit mond. Sajnos én magam az anyanyelvemen kívül más nyelven nem beszélek, így „telefonos segítséget” kértem. Szóltam az angolt tanító kolléganőnek, jöjjön be hozzám és segítsen nekem megérteni a fiatalembert. A magyar nyelvet váltogatta az angollal, elmondta, hogy kisvárosunkban, Berettyóújfaluban nyitott pékséget, Beki néven, itt élnek és szeretné, ha gyerekei a mi iskolánkban tanulnának. A legkisebb másodikos, a középső ötödik osztályba jár, a legidősebb pedig hetedik osztályos. Közölte, hogy a felesége és három fia egyetlen szót sem tud a mi nyelvünkön, de a gyerekek angolul sem beszélnek, csupán a szerb nyelvet használják. Tudtam, hogy nem lesz könnyű beilleszkedniük a fiúknak, tudtam, hogy nehéz lesz a pedagógusaimnak, de tudtam és éreztem, hogy segítenem kell az apának, a feleségének és különösen a három fiúnak.

Az angolt tanító kolléganő segítségével megértettem az apával, hogy felveszem a gyerekeket az iskolába és azt is, elmagyaráztam neki milyen papírokra, hivatalos iratokra lesz szükségem a felvételhez. Még akkor behívtam az irodámba három pedagógiai asszisztenst, akiket azzal bíztam meg, hogy segítsék az első időkben a fiúk beilleszkedését. Nagyon érdekes volt, mert a fiúk választhattak maguknak „patrónust” (asszisztenst). A legkisebb fiú női asszisztenst, a két nagyobb férfit választott.

Amikor elmondtam a kollégáimnak, hogy felvettem három olyan tanulót, akik egyetlen szó sem tudnak magyarul akkor ezt a hírt változó kritikával fogadták. Volt, aki nyíltan azt mondta, hogy felelőtlenül cselekedtem és nagyon haragszik. Voltak, akik nem szóltak semmit, de láttam, hogy nem helyeselték, hogy felvettem a három fiút. Tudták, hogy nagyon sok plusz munkát, elfoglaltságot jelent majd számukra a három „idegenből” jött fiú. Voltak, akik közömbösen viselkedtek, vagy nem akarták megmutatni, hogy nem értenek egyet a döntésemmel. A többség viszont, a három osztályfőnökkel együtt kihívásnak érezték a feladatot és izgatottan gondolkoztak azon vajon hogyan tudják megoldani nap, mint nap megoldásra váró problémákat. Azonnal elkezdtek ötletezni arról, hogyan fogják megértetni magukat a fiúkkal, illetve milyen programokat szerveznek majd nekik, hogy könnyen befogadják őket az osztálytársaik.

Nos, felvettem a három fiút, és megállapodtunk abban, hogy másnap az irodámban találkozunk az asszisztenseikkel együtt, és addig, amíg néhány alapvető magyar szót meg nem tanulnak, nem mennek be az osztályterembe, hanem a fejlesztő szobában magyarul tanulnak.

Így is lett!

Másnap már csak az apa hozta a fiúkat iskolába. Az asszisztens kollégák kézen fogták mentorálltjaikat és körbevitték őket az iskola épületében, megmutatták az udvarunkat is. A fiúk csendben, halkan mentek és szófogadóan tették mindazt, amit kértünk tőlük. Magyaráztunk kézzel-lábbal, rajzoltunk a földre, papírra mindent elkövettünk azért, hogy megértsenek bennünket. Egy hét eltelte után már köszöntek, tudtak kérni, meg tudták, mondani, hogy nem értik mit mondunk. Kérezkedtek Wc-re, szünetre, enni, inni. Tudtak szendvicset venni a büféből, és jól ismerték az épületet és a környékét.

Egy hét elteltével részt vettek a testnevelés, technika, rajz és énekórákon. Rajzoltak, fúrtak-faragtak és hallgatták az osztálytársak énekét.

Az osztálytársak, ugyanúgy, mint a tanárok változó fogadtatásban részesítették a számukra teljesen idegen országból érkező fiúkat. A lányok voltak a kedvesebbek, figyelmesebbek, megértőbbek. Ők szinte anyáskodtak a fiúkon. A fiúk pedig örömmel hagyták magukat. Voltak persze olyan tanulók is, akik nem örültek az új osztálytárs érkezésének. Közülük néhányan ennek hangot is adtak. Kinevették őket, ha nem pontosan ejtették ki a magyar szavakat. Olyanok is akadtak, akik testnevelés órán, vagy szünetben felbuktatták őket, majd „jót nevettek” ezen. Az osztálytársak nem értették mit mondanak a fiúk, a fiúk pedig nem értették az osztálytársaikat illetve tanáraik magyarázatát sem. De látszott rajtuk hogy jól neveltek, kedvesek, és nagyon vágytak arra, hogy befogadja az osztályuk. Szerettek volna barátra lelni, vágytak arra, hogy végre értsék, mit magyaráz nekik a tanár a tábla előtt. Érezhető volt, arra vágytak, hogy végre ugyanolyanok legyenek, mint a többi fiú és lány, akik reggelente átlépik az osztályterem ajtaját.

Nagyon nehéz volt az első néhány hónap. Nem tudni miért, de az első hónapokban nem volt megfelelő felszerelésük sem. Hiába kértük az apát, hogy vásárolja meg a tanszereket fiainak, mindig megígérte, de nem vette meg azokat. Anyagi gondjaik nem lehettek, hisz a pékségük láthatóan sikeres volt. Végül is én rendeltem meg nekik mindent, benyújtottam a számlát, az apa pedig fizetett. Kértem az apát fogadjon a fiúk mellé egy tanárt, aki magyarra tanítja őket, az apa nem fogadta meg a tanácsomat. Sajnos a fiúk félévkor nem tudták teljesíteni az iskolai követelményeket, de ez teljesen érthető, hiszen magyarul is alig tudtak, Nem akartuk megbuktatni őket így inkább felmentettük őket az értékelés alól. Számomra nagyon érdekes hogy a matematika jól ment nekik. A szöveges feladatokat ugyan nem tudták megoldani, mivel nem értették meg a szöveget, de a számtani műveleteket hibátlanul oldották meg. Összeadtak, kivontak szoroztak osztottak

Félév eltelte után, már önfeledten játszottak az udvaron, testnevelés órákon is. Ilyenkor nem vette senki sem észre, hogy valamiben is különböznek másoktól. Mit is tettünk mi nevelők azért, hogy halljuk a gyerekek felszabadult kacaját és lássuk felszabadult játékukat.

Ø      Nagyon sokat olvastunk Szerbiáról, ahonnan érkeztek a fiúk.

Ø      Beszéltünk azokról az okokról, amiért el kellet hagyniuk ottani országukat.

Ø      Elkészítettük a szerb az albán zászlót és kiraktuk azokat az osztályteremben, az aulában, természetesen melléraktuk a magyar zászlót is.

Ø      Bemutattuk kis városunk nevezetességeit a fiúknak.

Ø      A fiúk elhozták az iskolába az ottani kedvenc ételük receptjét, melyet az iskola konyháján elkészíttettem.

Ø      Magyar ételspecialitásokkal leptük meg a fiúkat.

Ø      Kértünk tőlük olyan ruhákat, melyeket csak ott hordanak, mi is bemutattuk a jellegzetes magyar viseletet a régit és a mait is egyaránt.

Nagyon sokat beszélgettünk a fiúkkal, az osztálytársakkal, de bátran állítom, hogy megérte.

A fiúk beilleszkedtek közénk, osztálytársaik barátkoznak velük, megértették, hogyan fogadják a másságot. Év végére még mindig volt olyan tantárgy a magyar-nyelv és irodalom, történelem melynek a követelményét nem teljesítették elégséges szintre, de mégsem buktattuk meg őket.

Azóta újra eltelt egy félév. A múlt hónaptól tanárt fogadott a fiúk mellé az apa, akik korrepetálják a gyerekeket, akik most ár szeretnek itt élni. A legkisebb vágyik vissza a nagyszülőkhöz, de a két nagyobbik nem. Mind hármójuknak van barátja, örömmel jönnek, iskolába szeretik, kisvárosunkat szeretik a tanáraikat.

Biztos vagyok abban, hogy jó döntést hoztam akkor, amikor felettem iskolánkba a három Szerbiából érkezett fiút!

további véleményeket olvashatsz a Bevándorlók Mellettünk blogon

 Tegnap új lakótársat kaptam. Egy orosz lány, aki mégsem az. Valamilyen kimondhatatlan kisebbséghez tartozik, akik főleg Moszkvától kelet élnek, pár száz km-re a fővárostól. Az ELTE-re jár magyar szakra, egész jól beszél más most magyarul, tényleg figyelemre méltó, hogy milyen rövid idő alatt megtanulta a nem éppen könnyű nyelvünket. Persze rögtön a vodkára terelődött a szó, 24 éves létére egyetlen egyszer ivott igazi orosz vodkát, két napig volt utána másnapos egyetlen felestől, soha többé nem is akar inni belőle :D de megígérte, hogy majd hoz kóstolót, ha haza megy. this is a begining of a very good friendship :D

elgondolkodtatott, hogy mi vezet rá valakit, hogy magyarul tanuljon. Mondta, hogy ő úgy érkezett Magyarországra, hogy még soha korábban nem járt itt, nem ismerte akkor még a nyelvet sem, egyszerűen csak érdekelte. az is különösen érdekes, hogy tanulás közben először lefordítja a magyar szöveget oroszra és onnan a saját anyanyelvére, aminek valami más, kimondhatatlan neve van. ergo, amíg én egy mondatot fél óra alatt a fejembe vések, addig ő 3 nyelven feldolgozza és megtanulja. bámulatos. 

Nem tudni mióta él Abdul Magyarországon. Talán már ő sem tudja. Nem is biztos, hogy lényeges. Valamikor az afgán háború alatt érkezett Budapestre, ahol ösztöndíjasként tanulhatott biológusnak. Azóta nem hagyta el az országot. Nagyon keveset mesél hazájáról, de látom rajta, hogy már nagyon visszavágyik. Több mint húsz éve nem látta a családját. Abdul töretlenül rója a várost jellegzetes afgán öltözetében, megpróbál mosolyt csalni az emberek arcára, beszédbe elegyedik velük. Mesél nekik az életéről, a világról, iszlámról és a létezés öröméről. Igazi muszlimként él, vallásában sosem korlátozták Magyarországon, még a rendszerváltás előtt sem. Számára akkor kedvesebbek, nyitottabbak voltak az emberek, az ő élete is nyugodtabb volt. Persze azért néha-néha még mostanában is “leterroristázzák.” Abdul ilyenkor rendszerint elmosolyodik, és elbeszélget az illetővel, mi alapján feltételezi, hogy ő bárkinek is ártani akar. Ha épp bevásárlásból jön, mutatja a szatyrát “Gomba van nálam, nem bomba.” Abdul számára igazából mindegy, hol él. Bárhol el tudom képzelni a világban. Megőrizte viselkedésében, kultúrájában, világképében az iszlámot. Boldog emberként éli életét. Megtanult boldog lenni. Megmaradt őszintesége, emberségessége környezete iránt, ami néha már naivitásnak tűnik. Csak nem rég tudta meg, hogy a jól öltözött pénz kunyerálókat igazából nem rabolta ki senki, és nem robbant le a veszélyes hulladékot szállító tehrautójuk. De ezután is mosolyogva kutat a zsebében apróért vagy kispapírért. Mert aki rászorul, annak adni kell.

Abdul köztünk él, velünk, de távol tőlünk.

További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon!

MENEKÜLTEK

Az ember azt hinné: a befogadó országnak „menekült-ügyben” a védekezés, az elfogadás, a segítség a dolga, s csupán azt kell megítélni, mikor mi a helyes. „Békeidőben” senki nem gondolja, hogy védett, magabiztos „befogadóból” kiszolgáltatott menekült lehet. „Emigráns életérzés”!? Ugyan már! Kis kaland, nem?

1981 nyarán Ulmban egy idős amerikai asszony vendége voltam. Beszédet tanított nekem. Előtte Londonban felkerestem Czigány Lórántot, kértek, vigyek el neki valamit. Vacsora után mintegy mellékesen megkérdeztem: milyen esélyeim lennének, ha menedékjogot kérnék Londonban. „Először is… öreg vagy” – volt az azonnal válasz. (Harminchárom éves voltam akkor.) „Aztán meg… ma már mi a különbség? Két nappal később olvasod a Népszabadságot.” Ha nem, nem! – gondoltam megkönnyebbülten. Vékony kötetét adta emlékbe Lóránt. Gyökértelenül, mint a zászló nyele – ez a címe. Az emigráns-sorsról szól.

Amikor augusztus végén közeledett visszautazásom időpontja, egy esti beszélgetés során kibukott belőlem: lehet, hogy nem akarok visszamenni Budapestre. A színház nem sokat jelentett már. Tanári diplomám is volt. „Talán taníthatnék”. Egy barátomtól kértem segítséget: érdeklődjön Pesten a minisztériumban, van-e valahol tanári állás, de megfeledkezett ígéretéről, ez drámai telefonbeszélgetésünk során nyilvánvaló lett. Nem tudtam, mit csinálok majd szeptemberben. Otthon együtt laktam anyámmal és a férjével (nem apámmal). Tíz négyzetméteres szobám volt – az egész lakás tele feszültségekkel. Nyugdíjas anyám minden gondját velem akarta megosztani. Ragaszkodott hozzám, én pedig képtelen voltam elszakadni tőle.

Amikor az ominózus mondat elhangzott, vendéglátóm szeme tágra nyílt. „Maga néhány éve még azt mondta, másutt nem tudja elképzelni az életét, csak Magyarországon. Változott valami?” Óvatosan, de kimondtam: rosszul érzem magam otthon. „Nem hiszem, hogy segíthetek. Nehéz ma menekült-státuszt kapni Németországban. Megkérdezek valakit.” A telefonhoz ment, tárcsázott. Nyugodt, udvarias párbeszéd következett. A válasz nem volt elutasító. Be kell mennem a bevándorlási hivatalba, ott minden kérdésemre válaszolnak.

Aztán szólt még telefonon egy magyar származású építési vállalkozónak: tudna-e segíteni. Megállapodtak, hogy másnap meglátogatjuk. Idősödő úr tört magyarsággal, nagyvonalú mosollyal tudatta: kőműves segédmunkásként alkalmazhat. De a hivatalos menekült státuszt meg kell szereznem. Vendéglátóm felajánlotta: nem kell munkásszállásra mennem, amíg jobb megoldás nem adódik, lakhatok nála.

Másnap a bevándorlási hivatal kapujánál kalapált a szívem, s voltaképpen reméltem, hogy a hatóság elutasít. De a velem szembe ülő, egykedvű hivatalnok azt mondta: Karlsruhéba kell mennem, ott van a menekülttábor. „És ha itt kapok munkát?” – kérdeztem. „Akkor maradhat itt is.” Püff neki! A végén még itt ragadok… Alig vonszoltam le magam a lépcsőn, kiszédelegtem az utcára. A hivatal a főtér sarkán volt. Balra fordultam, aztán megint balra.

Kijutottam a szállásomhoz futó utcára. A tegnap még barátságos, színes házsor szürkévé, rideggé dermedt. Itt fogok élni? Gépiesen emeltem egyik lábamat a másik után. Öt napom volt a döntésig. Napközben a várost jártam, bolyongtam a piacon, a Duna-parton, nehezen múlt az idő. Órákig ténferegtem a katedrálisban is. Mindig lenyűgözött, most érdektelen lett, unalmas, csak múlattam benne az időt. Egyik nap kikísértem valakit a pályaudvarra, a hangosbeszélő épp bemondta: „Wiener Walzer nemzetközi expressz-vonat érkezik, továbbhalad Wien, Budapest Keleti pályaudvar felé…” Bőgtem. Sem enni, sem aludni nem tudtam. Éjszaka Czigány Lóránt füzetét olvastam, azaz inkább csak szerettem volna olvasni – nem ment. Én voltam a gyökértelen zászlónyél. Az ötödik nap estéjén azt mondtam: „Hazamegyek”. „Bölcs döntés – felelte amerikai vendéglátóm. – Jól választott.” Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem akart rábeszélni az ellenkezőjére.

A vonaton már minden ismerős volt. A szorongás is. A Keleti pályaudvaron anyám várt. Soha nem tudta meg ezt az epizódot. Menekültekről írva nekem kihagyhatatlan.

(illusztráció: Bálint Endre | Szentendrei motívumok)

További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.

MENEKÜLTEK

A debreceni tábor bejáratától balra, hétvégi házakban laktak, akik már megkapták a letelepedési engedélyt. Így a két Szíriából menekült család is, akiket közelebbről megismerhettem.

Egyszer ismeretlen férfi várt rám a tanterem előtti folyosón. Öles léptekkel sétált fel-alá. Kezében toll, füzet. Ahogy nyitottam a tanterem ajtaját, oda jött, bemutatkozott. Szeretne magyarul tanulni – mondta –, neki most ez a legfontosabb. Tört angolsággal elmondta, hogy a családja is itt van, felesége, gyerekei. És egy másik szír családról is beszélt, hogy ők is tanulnának, a családfő ugyan még nincs Magyarországon, de az asszony két gyerekkel igen, s mindannyian itt akarnak élni, új életet kezdenek.

Úgy láttam, komolyan gondolja, amit mond. Testes, középmagas, ötven körüli férfi, magas homlok, ápolt, kis fekete bajusz – fegyelmezett volt és alkalmazkodásra kész. Fodrász mesterségét Debrecenben nem gyakorolhatta, eszébe sem jutott, hogy megkíséreljen némi jövedelemhez jutni ezzel, mert mindent a hatóságok elvárásaihoz igazodva akart csinálni. Eredménytelenül – persze. Órám előtt néha láttam, ahogy várakozik az irodában. Áradt belőle az igyekezet és a boldogtalanság.

Dan-Dan a nevem,kínai lány vagyok.Néhány éve élek Magyarországon,és őszintén

mondom,szeretek itt élni. Szeretek,pedig nem könnyű,nagyon nem. Úgy tapaszta-

lom az emberek barátságosak,de sokszor érzem a viselkedésükből,hangsúlyukból,

hogy lenézőek,szinte alacsonyabb rendűnek tartanak nem csupán engem,honfitár-

saim is igy vélik.

Messzi utat kellett megtennem azért,hogy eljussak ebbe a szép országba.Családom

szegénysorban él,mint sok millióan Kínában.Igyekvő,dolgos emberek,más választásuk

nincs is,sohasem volt.Nagyapám legendáiban hős honfitársainkról mesélt,amelyben

mindig a küzdelem,a küszködés,a harc volt a főszereplő.Tudott rengeteg mesét,

történetet,igazat is,költöttet is.Kedvenc témája a halászattal függött össze,Közép-

Thaiföld folyóiban az óriás tüskés rájákról,sőt még Bangkok folyóiban is megéltek

az ősi időkben 4-500 kg szörnyek.Bizony sok-sok áldozatot szedtek az emberek közül,

édesvízi halként gyakran találkoztak emberekkel.Sokaknak volt ez utolsó találkozásuk.

Estéinket és szinte egyetlen szórakozásunkat töltötték ki történetei,melyekben mindig

fontos tanulságok szerepeltek.Sajnos,alapot adott történeteinek a valóság maga.

A szörnyűséges monszun,a rendkivűli áradások százezreket tettek földönfutóvá,és

mindig rájuk találtak a még mindig létező rablóbandák,akik elrabolták őket,robotolni,

a nőket meggyalázni.Volt,hogy egész városokat sodortak el,Pejcsuanról borzasztó

történetek keringtek.A gyakori földrengések,sárlavinák  miatt világgá menekültek az

ország dél-nyugati részéből Jünnan tartomány környékén napirenden voltak a

rablóbandáktámadásai,fosztogatásai.Hazánkban nagyon szigorúak a törvények, példás

büntetést kap,aki vét.Ha jól emlékszem,68 féle bűncselekményre jár a halálbüntetés.

Sajnos,azonban a szegény ember nehezen találja meg az igazát.A hivatalnokok rend-

kivül korruptak,igy aztán... családunkban is történt tragédia. Úgy tudtuk,az Állampolgári

Panaszirodához fordulva orvoslást kapunk ,megértést,intézkedést. Csalódnunk kellett.

Több testvérem van,szüleim betegek,nagyszüleim is élnek még.Nagy család a mienk,

összetartó,nagynénik,nagybácsik,sok a rokonság.Ha igazán van egy ünnepség csak a

szűk körben 60-70 ember a legkevesebb,aki jogosan elvárja és szeretettel meg is kap-

ja a meghívást. Ünneplésre nem nagyon van alkalmunk,pedig már sokat fejlődött

az én hazám a szociális intézkedések terén is.Viszont tartományonként változik még

az írott szó is,a helyhatalmi vezető az aki "a törvény".Mindenki tudja,de beszélni nem

szabad róla,túl veszélyes lenne,akár az egész családra nézve.

Vannak kiemelkedő személyiségek nálunk is,akik szembeszállnak mindenkivel.Ilyen  a No-

bel-békedijas Lin Hsziao-pa, és egyre több polgárjogi aktivista.De egyre több a megkese-

redett,fejében megzavarodott ember is,ámokfutó,akik gyilkosságokat követnek el,rá-

adásul iskolákban,óvodákban.Nem birták már az idegeik a nyomást,a tehetetlenséget. 

Nem tudnak úgy élni,még megközelitően sem,ahogyan szeretnének,amilyen életről

hallanak más országokban.Munka nincs,sokan nyomorúságosan tengődnek.Ha mégis,

kapnak lehetőséget,éhbérért szipolyozzák ki őket,és nem szólhatnak semmit.Vidéken

,főként a zordabb helyeken,hegyekben a legrosszabb a helyzet.Nem lehet megélni,de

elmenni sincs hová,és hát gyerekekkel,családdal...ezért is van,hogy bárhová elvándorol-

nak,aki tud,bármilyen bérért,még a legveszélyesebb helyekre is.Elmennek az engedély

nélkül müködő üzemekbe,vagy gyárakba,ahol semmi biztonság sincs,csak a sok baleset,

haláleset.Készitik a tüzijátékokat főként Hold-újévre,és nem ritka,ha alkalmanként

10-15 ezer súlyos baleset,benne haláleset történik.Aki nem hal meg,megnyomorodik,igy

még kevesebb esélye van munkát találni.Orvos nincs,és büntetést sem kapnak akik

igy dolgoztatnak,ezért újra-és újra megismétlődnek a tragédiák.Szörnyűséges dolgok

történnek a bányákban,ahol az emberélet a legolcsóbb.A biztonsági felszerelés drágább,

ezért szinte nincs is.Emberből van sok-sok,és kell a szén,óriási a kereslet,egyre feljebb

verik az árakat,a bányatulajdonosok hihetetlenül  gazdagodnak.Mert vannak tulajdonosok

is.Hullanak a munkások,és mert gyakori a beomlás,élve temeti el őket a bánya...a csa-

lád még azt az egy támaszt is elvesziti.

Hatalmas és gyönyörű ország a mienk.Nagyon sokan,majdnem 1,5 milliárdan lakják,

nem csoda hát,az elzárt vidékeken az önkényuralmi  rendszer,mert a nagyvárosokban

szaporodnak a tüntetések, de annak hatása -ha van is- nem ér el az eldugottabb he-

lyekre.Politikailag nem tudják befolyásolni a meglévő rendszert ezek  a tüntetések,a

legnagyobb párt nálunk a Kínai Kommunista Párt úgy tudom, 80 milliós tagsággal.

Kinek-kinek adva van a szerencséje,melyik országrészbe születik,hol könnyebb a meg-

élhetés.Nálunk nagyon nehéz,élni pedig kell. Egyre többen hagyják el az országot,de

ez nagyon nehéz dolog. Hivatalosan. Sok-sok pénzt kérnek a korrupt hivatalnokok,az

ügynökségek pedig sokszor becsapják a jelentkezőket.Szinte nincs is elég pénz a

megvesztegéshez,ami elég lenne.Aki elég kitartó,azért ki tud jutni,rokonságon ke-

resztül,családi összefogással.Van,aki "rosszlánykodással" de megcsinálja...

Aki már úton van,vagy meg is érkezett Európába,persze,nagyon sokat várunk az

ottani emberektől,rendszertől.Mert nagyon szörnyű élet,nyomorúság,tengődés,beteg-

ség van legtöbbünk mögött.Érzékenyek vagyunk nagyon,én is. Úgy érezzük magunkat,

hogy megtűrnek,hogy lekezelnek. Adódhat ez abból is,hogy nálunk természetes  a

tegezés.Ezen  először sokan meghökkennek,aztán általában visszategeznek.De itt más 

jelentése van a tegezőviszonynak,gyakran leereszkedésnek szánják.  Pedig lehet,hogy

nem mindig van igy,sőt biztos.

Csak gyanakvás van bennem is,óvatos vagyok,mosolygok sokat,de figyelek,nehogy

rossz dologba menjek bele.Próbálok megfelelni az elvárásoknak,betartom a szabályokat.

Tanulok,dolgozok összességében jól érzem magam.Budapesten van munkahelyem,egy

gyönyörű -nem kínai- üzletben dolgozom.Nagyon szeretem a fővárost, a Balatont,sok

vidéki helyen is jártam már barátaimmal. Több helyen szereztem itt is barátokat,sőt van

egy idősebb hölgy,aki szívbéli barátnőm lett.Amolyan anyapótló,neki mindent elmondok

magamról,rá mindig mindenben számithatok.Ez egy életerő számomra,hogy sok

barátom van,akikkel gyakran járunk össze,nem csupán szórakozni,hanem jókat

beszélgetni is. 

Legtöbbször engem meséltetnek a mi,kínai életünkről,ilyenkor eszembe jutnak nagyapám

legendái,történetei,amit nagyon érdekfeszitőnek találnak.Ennek örülök.Szoktam mesél-

ni szomorúbb dolgokat is,akkor megérint az együttérzés,ami felém árad. Egy

alkalommal egész éjszakás "vitafórum"  kerekedett abból a történetől,amit elmeséltem,

valós történet.Röviden: van nálunk olyan teaforgalmazó cég,ahol nagy mellű,szűz

lányokat alkalmaznak,akiknek semmilyen testi hibájuk nincs.Nagyon jól keresnek,magyar

pénzben olyan 14 ezer Ft-ot naponta.Ez egy különleges teafajta ültetvény,mely számos

betegségre gyógyír.A "tündérlányok" csupán a szájukat használhatják,kézzel nem

érhetnek hozzá a tealevelekhez,ezt a megrögzült hagyományőrzés diktálja.Sokat lehet

vitatkozni rajta,mennyire humánus,sérti-e az emberi méltóságot...de aki a megélhetést

látja benne,családja segitését,az nem vitatkozik,hanem örül a lehetőségnek.

Én is segitem a családomat,mint szinte minden honfitársam.Időnként nagyon fellobban

bennem a honvágy,de nem szeretnék mégsem visszamenni.Magyarországon a beillesz-

kedés nem könnyű,jó lenne,ha oktatnák csak nekünk,kínaiaknak a nyelvet,ha több

lehetőséget kapnánk,nagyobb területen.Ha igazán befogadnának minket.Mert mi nyitottak

vagyunk a szeretetre,sőt,éhesek rá.Hiszen messze élünk mindazoktól,akiket szeretünk..

Alkalmazkodni is tudunk,naponta tiszta erőből ezt tesszük...  összetartóak vagyunk,nem

csupán "idegenben" hanem otthon is.Sőt,hihetetlen a kitartásunk,a munkabírásunk,a

hazánkért való  áldozatkészségünk.Látunk sok morgolódó,elégedetlen magyar

embert.Biztosan van rá okuk,de mi mégis boldogságos helynek látjuk minden

nehézségünk ellenére is Magyarországot.Talán,mert tudjuk,ettől sokkal-sokkal rosszabb is

van,mégis élni kell.

Szeretnék itt maradni,családot alapitani,és közben tanulni sok-sok mindent.Magukat a

magyarokat is...hogy megértsem nemcsak az igényeiket,elvárásaikat,hanem a lelküket

is,hogy  úgy szerethessem őket,ahogy második anyját,második hazáját szeretheti az

ember.

MENEKÜLTEK

A debreceni tábor sokban eltért a másik kettőtől. Már a mérete miatt is. Hatalmas területen feküdt, katonai jellege fojtogatóbb. Egykori szovjet laktanya, magas fallal, szögesdróttal. Jobb felől két-háromemeletes panelépületek, bal felől elnyúló, földszintes panelház. A terület bal oldali végén ebédlő. Mellette, egyemeletes házban pszichátriai betegeket tartottak zárt osztályon. Szorongató volt látni, amint libasorban, őrizettel kísérik őket ebédhez.

Az osztályterem, ahol tanítottam, a tábor területének jobb oldali végén, az irodaépülettel szemben volt. Kiírtam minden héten, mikor tartok órát. Alig-alig jött valaki. Senkihez nem jutott el a hír. Vagy ha eljutott – egy hét alatt minden feledésbe ment. Előzetes megbeszéléseinket csak néhányan tartották be, ők voltak a kivételek.

Nagyon sok országból érkeztek ide a tábor lakói. Volt, aki hat éve lakott itt. Újra meg újra állandó letelepedési engedélyt kért – de soha nem kapott. Maradhatott – nem tudom, miért, milyen indokkal, de mindig meghosszabbították az ideiglenes tartózkodási engedélyét.

Én még abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy élhettem az elmúlt évezredben, annak is többféle rendszerében. Nem a periódusos rendszerre gondolok, mert az azóta sem változott jelentősen. (Próbálkozások ugyan voltak, lásd Fluor Tomi esete, aki megpróbálta megszemélyesíteni a nevezett táblázat 9. elemét.) Anno még nem a kertészeti termékek voltak a meghatározók. Nem voltak virágzó narancsligetek, a szegfűt is csak a virágvázában tudtuk elképzelni. Manapság ezek a jelképek „kicsit” átértékelődtek, és semmilyen témát nem tudunk úgy megközelíteni, hogy az ne kötődne valamelyik növényhez. Ha már sikerült lerombolnunk az egykoron virágzó (vagy legalábbis meghatározó szerepet játszó) magyar mezőgazdaságot, legalább (politikai) szimbólumokkal utalhatnak arra az érintettek, hogy egykoron volt ez másképp is.

Miért ne lenne ez élő megközelítés a bevándorlás ter(ület)én. Sajnálatos, hogy épp a kezdetekre nem emlékezhet senki, olyan régen történt. 895-896. Most hagyjuk az elő és utójátékot, az egy másik műfajban fontos szerepet játszhat, de itt elhanyagolható. Maga az esemény, már annál inkább idevágó. Honfoglalás. Láthatjuk, hogy a megnevezés is olyan emberközelinek tünteti fel az eseményt. Hazát teremtettek őseink, mondhatni otthonra találtak. Pedig már a bejövetel sem lehetett egyszerű a nevében is időnként „szoros”-nak titulált Vereckei hágón keresztül. Annál is inkább, hiszen a lovaknak seggükkel „előre” kellett vágtatni. Hiszen a lovasok a hátrafelé nyilazás nevű (még nem olimpiai) sportágban jeleskedve másképp nem tudtak volna eredményesen küzdeni a békésen itt élő telepesekkel. (Vagy innen eredeztetjük a „fordítva ülünk a lovon” kifejezést, és akkor mindjárt más megközelítésben látjuk a előre/hátra irányt.) De azt akkor még lenyelettük Európával. A később ide-”látogatók” bejöveteli politikáját, illetve módszereiket aztán már mi is másképpen ítéltük meg. Az ekkor ugyan még nem annyira változatos magyar szavaknak mára már sikerült megfelelő szinonimákat találni. Így tanulhattuk meg, hogy a tatárok (erre) „jártak”, a törökök meg „dúltak”. Akkor még nem így fogalmaztuk meg, hogy ideiglenesen állomásoztak hazánkban, mert ezt a megnevezést egy újabb népcsoport számára tartogattuk. Sőt, csak utólag mertük hangosan is kimondani az ideiglenes szót, amikor már az egykor rettenthetetlennek hitt Szovjetunió is megszűnt létezni. Sőt a bő ezer éves tündöklésünk után mutatták meg nekünk az „európaiak”, hogy a vérrel és verejtékkel elfoglalt területeket a zöld asztal mellett is el lehet veszíteni.

A „fejlődés” azonban nem állhat meg. Sőt még a szavakkal való játék sem merült ki. Be is lehet „szivárogni”. Hogy ezt az „őslakosság” csökkenésével összefüggésben mennyire legalizálják az éppen kormányon lévő kertészeti vezetők, ezen már meg sem lepődünk. Kikre gondolok? Természetesen a világon legnagyobb – és leggyorsabban szaporodó – népére. Az alábbi legenda ugyan nem nálunk keletkezett, de mint már jeleztem, én még a múlt érában (is) szocializálódtam:

A Kreml őrségparancsnoka rémülten szalad be a pártvezérhez:

- Pártfőtitkár (egykoron Brezsnyev) elvtárs 2 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

Egy óra múlva visszatér a parancsnok és így szól:

- Pártfőtitkár elvtárs 10 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

Újabb óra múlva:

- Pártfőtitkár elvtárs 100 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

Másnap reggel a főtiszt már tajtékzik:

- Pártfőtitkár elvtárs már 1000 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

- De Pártfőtitkár elvtárs, pálcikával esznek.

Na hát minden így kezdődött. Először csak bepróbálkoztak, beszivárogtak, mi meg hagytuk, aztán támogattuk, tűrtük … most meg vakarózunk, hogy mit is tettünk valójában. És ez még csak a kezdet (volt). Hallottam nálunk olyan családról, ahol az egyik szülő kínai, a másik magyar. A gyerek az egyik szülővel csak magyarul, a másikkal csak kínaiul beszélhet. Közben a szülők egymással angolul kommunikálnak. Na, ebből hámozd ki pár év múlva, hogy a gyerek honnan származik. A gatyáját csak nem tolhatod le, hogy megnézd a fenekét, rá van e írva: „Made in” honnan is! Egy idő után meg már a szeme állása sem lesz olyan egyértelmű. Sőt a tied lesz felettébb gyanús, ha ferde szemmel nézel rá.

Bármennyire is szeretném, nem mehetek el a napi politikai események mellett… Barátkozunk a körülöttünk lévő őshonos és „keletkezett” országok népeivel, köztük a magyarsággal. Látványosan indult az a folyamat, amellyel – a kettős állampolgárság lehetőségét is meglebegtetve – közelebb hozhatjuk őket az anyaországhoz. Bááááár ez a nagy lendület mintha egy kissé alábbhagyott volna az utóbbi időben. Az Európában zajló folyamatoknak köszönhetően a papíron is magyarrá válás mintha vesztett volna a jelentőségéből. Pedig a határainkon kívül rekedteknek ez több mint puszta szimbólum. Tízezrével érkeznek a kérelmek Erdélyből, a Felvidékről, sőt Amerikából(!). A Vajdaságban élő magyarok számára pedig egyenesen köldökzsinórt jelenthet(ne) az itthoni személyi igazolvány. De a kérelmek elbírálása (papírok „elkallódása”, hiánypótlások szaporodása miatt) mintha vesztett volna jelentőségéből. Netán megijedtünk, hogy ők is bevándorolnának? Döntsük el végre, hogy mi akarjuk e? Köztük (még) vannak, akik igen!

További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon!

MENEKÜLTEK

A menekültek hétköznapjai egyhangúak. Sokáig alszanak, a nap első jelentős eseménye az ebéd. Délben a békéscsabai tábor ebédlőjében mindenki előkerült. (Ide egyébként csak ritkán néztem be, riasztott a fegyveres őrök jelenléte.) Edéd után indult az élet. Néhányan pinpongoztak, csevegtek, az orvost várták. Külön helyiségben varrtak az asszonyok, sokan a számítógép előtt ültek, levelet írtak az otthon maradottaknak. A tábor lakói szinte kivétel nélkül egyedül érkeztek, Békéscsabán csak elvétve találkoztam családokkal.

Az óráim előtt, a szünetben és ebéd után igyekeztem minél többet kérdezgetni: honnan jöttek, mi történt velük. A szomáliak szörnyűségeket éltek át. Egy tizenkilencéves fiúnak nem volt foga. Mind kiverték. Testét kisebb-nagyobb forradások, fekete pontok – egy felrobbant gránát nyomai – borították. Fájdalmai nem voltak. A gránátszilánkok betokosodtak, alkalmazkodott hozzájuk a bőr, a test. Az idegek veszélyeztetettsége miatt az orvosok nem vállalták az operációt. Egy alkalommal azzal lepett meg, hogy büszkén villantotta felém új, vakítóan fehér fogsorát. Boldog volt.

MENEKÜLTEK

Hetente egyszer, a hajnali vonattal utaztam Békéscsabára, mert tízkor kezdődött az órám. A szomáliai menekültek szinte mindig megtöltötték a termet, ők voltak a legnagyobb számú nemzetiség, folyamatosan érkeztek és cserélődtek, de jöttek Kamerunból, Algériából, Törökországból, Szerbiából is. A szomáliaiak társaságában szívesen voltam. Hamar felmértem, hogy nem a nyelvtanulás, hanem az érdeklődés, az emberi kapcsolat a legfontosabb számukra. Nem ügyeskedtek, nem kértek maguknak különleges elbánást.

Tíz-tizenöten, néha többen is jöttek. Főleg férfiak. Bemutatkozásképpen a foglalkozásuk felől kérdeztem őket. „Sofőr vágyok” – mondták leggyakrabban. Vagy: „Hasszán vágyok” – mert az „a”-t „á”-nak hallották. Feltűnt köztük egy-két ambíciózus nyelvtehetség, aki nagy kíváncsisággal figyelt, és szeretett szerepelni. Óra elején ők kérdeztek, felmondták, amit megtanultak, lelkesedéssel magyaráztak, készültek az órára. A többiek figyeltek – amíg bírták. Nem sokáig. Időnként fölálltak, elmentek imádkozni. Ez általános jelenség volt: a muszlimok napjában többször is imádkoznak, ramadán idején meg még többször. A szomszéd helyiséget imaszobának rendezték be, szőnyegekkel borították, időről időre odavonultak. De visszajöttek.

MENEKÜLTEK

A kameruni házaspár férfitagjának különleges volt a története. Hogy igaz-e, nem tudom, de szívesen hittem, hinnék a rokonszenves fiú szavának. Azt mesélte, egy kameruni falu vagy vidék királyfija. Az uralkodás családi örökség, már az édesapja is király volt. Apja halála után övé lett volna a trón, ha nincsenek a trónra kerülésnek különleges feltételei. Az egyik például, hogy együtt kellett volna hálnia szülőanyjával. Ezért nem lelkesedett. Ám ha a trónnal megtisztelt örökös nem akart eleget tenni e feltételnek, eltették láb alól. Emberem tehát kameruni királyfiból magyarországi menekültté változott. Feleségét utoljára a menekültek nemzetközi ünnepnapján, virággal hajában, láttam: lelkesen szaladgált barátnőjével egyik helyszínről a másikra. Ha róla volt szó, alapítványunk vezetője ingatta a fejét: nem hitte, hogy valóban menekült. Évekkel később érdeklődtem utánuk. Nyomuk veszett. Talán továbbszöktek.

A békéscsabai táborban három másik kameruni tanítványom is volt. Eleinte ők tűntek a legszorgalmasabbaknak: pillanatokon belül használni tudták a megismert magyar szavakat. Egyikük története feltűnően hasonlított a „bicskei királyfi” meséjére. Királyi atyja meghalt, két bátyjának ajánlották először a trónt. A feltétel itt is ugyanaz volt, azzal a kiegészítéssel, hogy a halott király teteme mellett is el kellett tölteni egy éjszakát. A két idősebb örökös visszautasította az ajánlatot: őket megölték. Az én ismerősöm, a harmadik fiú következett volna, de elszökött. Megismerkedésünk idején kapott egy újságcikket Kamerunból: a „WANTED” felirat alatt az arcképe látszott. Már Magyarországon volt, amikor kislánya született. Hozza át a családját! – biztattam. Bólogatott, de meggyőződés nélkül. Nem éreztem benne elszánást. Tétova lett, kiszolgáltatott, képtelen volt figyelni. Úgy tűnt, nincs ereje az igazáért harcba szállni. Mintha egész lényét belepte volna a rozsda. Ritkán jött órára, de ha beült, lélekben akkor is messze járt. Ha szólítottam, mintha távoli tájakról érkezne vissza. Valami szünet nélkül nyugtalanította. Társaságban ritkán bukkant fel.

Többnyire egyedül bóklászott Békéscsabán vagy Budapesten. Időnként telefonált a feleségének, de beszélgetéseik nem nyugtatták meg. Ügyében nem történt előrelépés. Amikor letelepedési kérelmét elutasították – összeomlott. És nem csak ő. Két társa ugyanígy. Attól a naptól fogva egyiküket sem láttam. Tudni akartam, mi van velük. Egy délelőtt, 11 óra felé kopogtattam szobájuk ajtaján. Aludtak mindhárman. Behúztam az ajtót, magukra hagytam őket. Egyikük egyébként sportoló volt, vidám fickó, egy menekültügyi konferencia küldöttjeként horribilis összegért telefonált, amit aztán le kellett dolgoznia. Hónapokig takarította a tábort. A harmadik fiút nagybátyja tette menekült-hajóra, fizetett érte. Hajófenéken utazott, majd kamionban. Békéscsaba környékén dobták ki, nem tudta, hova csöppen. Politikai menekült volt. Kamerun kétnyelvű – mesélte –, angol és francia. Ő az angolok oldalán harcolt a domináns francia-kameruniak ellen. „Nálunk az emberi életnek nincs értéke” – mondta. Gazdag család tagja volt, de nem juthatott a pénzéhez. Nyomorgott Békéscsabán. Az elutasító határozat őt viselte meg a legjobban. Szemébe irónia és cinizmus költözött. Aztán eltűnt ő is – a többi kamerunival együtt.

(illusztráció: Bálint Endre | Imatábla)

További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.

MENEKÜLTEK

Bicskén viszonylag sokan jártak az óráimra. A menekültek olyanok, mint a gyerekek: feltétel nélküli elfogadást igényelnek. E mögött legtöbbször kontroll nélküli önzés és lustaság húzódik: úgy érzik, minden, amit kapnak – jár nekik. Legtehetségesebb tanítványom egy fiatal, kameruni asszony volt, aki bár rendszeresen résztvett a foglalkozásokon, különleges igényeivel próbára tette türelmemet. Szép, fiatal nő, talán még a huszonötöt se töltötte be. A férjét ritkábban láttam, de belőle érezhető nyugalom áradt, és – az asszonnyal ellentétben – hálás volt a tanításért.

A menekültek életében nincsenek események. Heti egyszeri felbukkanásom „történés” volt. Legtöbbjük nap nap után semmit nem csinált. Várakozott. Hivatalos végzésre, letelepedési engedélyre, fellebbezésre. Ki akartam mozdítani őket. Elhatároztam: megmutatom nekik Budapestet. Legalábbis egy kis részét, hogy lássanak valami kultúrát, ne legyenek örökké ingerszegény világukba zárva.

A Keleti pályaudvaron vártam őket. Hatan jöttek: két nő, négy férfi, köztük a kameruni házaspár. A kirándulásra alapítványunktól kaptam kevéske pénzt. 7-es busszal elmentünk a Ferenciek teréig, onnan az alsó Váci utcán gyalog a Nagycsarnokig. Szeretem a piacokat, szívesen bámulom a nyüzsgést. Séta közben meséltem a városról: milyen volt a 19. században, hol volt a középkori városfal, miképp változtatta meg a Belvárost az Erzsébet híd megépítése, hol volt az egykori hajóhíd, hol legkeskenyebb a Duna. Mire a piachoz értünk, elmúlt 11 óra.

„Mit eszünk?” – kérdezte a kameruni fiatalasszony. Tényleg – gondoltam magamban –, valamit vennem kell nekik. Zsömlét, sajtot vásároltam, adtam mindenkinek. Nézegettük a piacot, mutattam a hazai különlegességeket, a paprikától a népművészeti tárgyakig. Nagy lelkesedést nem érzékeltem, és a nők egy idő után közölték: visszautaznak Bicskére. Ebédelni. Nem akartam hinni a fülemnek. Egykedvűen fölszálltak a 49-es villamosra, hogy elérjék a Kelenföldi pályaudvarról induló vonattal a bicskei ebédet. A négy férfi velem maradt. Végigmentünk a Váci utcán, a Vörösmarty térről kisföldalattin előbb az Állatkertbe, majd a Szépművészetibe vittem őket. A négyből még egy fiú lelépett, de hárman kitartottak. Nekik élmény volt a múzeum. Késő délután váltunk el. Többet effélével nem kísérleteztem.

(illusztráció: Bálint Endre | Angyal)

További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.

MENEKÜLTEK

2007 óta a menekülttáborokat részben átszervezték. Funkcióik megváltoztak, a menekültek helyzete is módosult. Ma az újonnan érkezettek – a kérelmezők – két táborba kerülnek: Debrecenbe és Békéscsabára. A csabai tábor zárt, őrzött szállássá alakítása még tart. Itt a beérkezők a tábor területét nem hagyhatják el. A debreceni tábor azonban nyitott, a táborlakók ki-kijárhatnak. Ma is a bicskei tábor a legszínvonalasabb. Itt kapnak elhelyezést az oltalmazottak és a státuszosok. Oltalmazott az, aki ötéves tartózkodási engedéllyel rendelkezik, a státuszos tizenöt évre kap engedélyt.

A kora szeptemberi reggelen, amikor először léptem át a bicskei tábor kapuját, minden feltűnően nyugodt, csendes volt, mintha üres házak között járnék. Az emberek még aludtak. Bekopogtattunk a lakókhoz. Egy nigériai asszony kétségbeesett jajongására emlékszem: levegő után kapkodva, zokogva kért segítséget. Hetente egyszer tanítottam Bicskén. Ő lett óráim leghűségesebb látogatója.

Eleinte sokszor sírt, nem figyelt. Próbáltam beszéltetni, személyes történetéről kérdeztem. Hamar beláttam: jobb, ha ezt nem firtatom. Félelem látszott a tekintetében. Ilyenkor nem rám, oldalt nézett, és szaporábban ejtette a szavakat, valamit motyogott az orra alatt, és halkan sírdogált. Jól beszélt angolul, de szokatlan dialektusban. Figyelnem kellett, hogy értsem, amit mond. Évek óta élt már itt. Még Nigériában meghalt a férje. Annak bátyja aztán rabszolgaként használta, tulajdonának tekintette. Ebből a helyzetből menekült. Ügye magyarországi tárgyalásán a tolmács félrefordította, amit mondott, mert nem értette a dialektusát. A kérelmét így nem fogadták el, és kiutasították az országból. A traumatizált menekültekkel foglalkozó pszichológusok nem nyugodtak bele az ítéletbe. A fellebbezés nyomán kiderült a tolmács tévedése, aki az eset miatt felhagyott a fordítással. Az újabb vizsgálat évekig tartott. A bizonytalanság fojtogató, a nigériai asszony mégis tanult magyarul. Dolgozni is eljárt, amennyire tehette. Mindig eljött az óráimra. Tekintete lassan kisimult, derűsebbé vált, megtudtam, hogy tüneményes a humora. Nagyokat tudott nevetni. Egyre jobban értett magyarul, de szemérmessége miatt a beszéddel voltak nehézségei. Egy idő után észrevettem, hogy valaminek a lelke legmélyén örül. Nem mesélte, de megtudtam: ideiglenes letelepedési engedélyt kapott. Boldoggá tette, úgy viselkedett, mint akit ajándékkal lepnek meg, és alig hiszi, hogy neki szól. Büszke volt, hogy itt maradhat, és lehetőséget kap az új életre. Amikor el kellett hagynia a tábort, Budapestre költözött. Úgy hallottam, megtalálta a helyét.

(illusztráció: Bálint Endre | Múmiák)

További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.

2006 szeptemberétől 2007 végéig magyar nyelvet tanítottam magyarországi menekülttáborokban: Bicskén, Békéscsabán, Debrecenben. Mindhárom katonai jellegű telep volt. Az egykor szovjet laktanyaként szolgáló debreceni tábor emeletes épületeivel, hatalmas lakószobáival, barátságtalan, ólmosan szürke betonfalaival tűnt a legzordonabbnak. A bicskei tábor volt a legkisebb, kevesebben is lakták, mint a másik kettőt. Ide mentem először. Néhányan hatósági döntésre várva évek óta éltek ott, mások épp a közeli napokban érkeztek – ők még őriztek valami lendületet, reményt, terveket; az évek óta várakozókon csak fásultság érződött. A párhuzamos rendben sorakozó blokkházak szobáiban családok, házaspárok, egyedülállók laktak. A házak közt kis utcácskák, szélükön elvétve padok. Macskák, kutyák kószáltak mindenfelé. A tábor közepén üres tér: jobbról a házsorok négy-öt sorban, balról a hosszú irodaépület, szemben az ebédlő. A betonút repedéseiben gaz. A város szélen, szántóföldek szomszédságában álló tábor a pályaudvartól gyalog bő félóra. Bejutni csak belépőkártyával lehetett. Ezt azonnal kiállították, és a hivatalos formaságok után beléphettem. Tíz óra lehetett. Felesleges volt korábban érkezni, a táborlakók legalább tízig aludtak, vagy még tovább.

Először egy harminc körüli fiatalemberrel beszéltem. Tudott magyarul. A Bácskából, Szerbia magyar lakta területéről érkezett. Akkor már néhány éve Bicskén élt. Talán az apja vagy az anyja magyar volt, de erről soha nem kérdeztem. A szülők külön éltek, alig volt kapcsolatuk a fiukkal. Az életüket önállóan élő emberek gőgjét, konok felsőbbségét éreztem benne. Úgy itta a szavaimat, mint akinek különleges igénye van emberi kapcsolatra. Rendkívüli jelentőséget tulajdonított a találkozásunknak. Áporodott, kollégiumi szag ülte meg a szobáját. Teával, szendviccsel kínált. A nehézségeiről beszélt. Épp akkor hagyta ott a Tescót, ahol néhány hónapot dolgozott. Ideiglenes tartózkodási engedéllyel volt Magyarországon, ezért tudott munkát vállalni. Nem bírta a kötöttséget, a rendszeres napi munkát. Rabságnak érezte, menekült tőle. El-elkószált. Egy ideig próbálták jobb belátásra bírni, végül maga mondott fel. Ezoterikus műveket olvasott, és bár számos könyve volt, nem hiszem, hogy sok időt töltött olvasással. Elsősorban a muzulmán vallás érdekelte, ám a szerb nyelvű Korán mellett az evangéliumokba is bele-belelapozott. De nem volt türelme az olvasáshoz. Megbeszéltük, hogy fejlesztenie kell a koncentrációs készségét. Megígértem, hogy segítek – jól beszélt magyarul, de írni-olvasni alig tudott. Én örültem találkozásunknak, értelmet adott a délelőttömnek. Arra kértem, legközelebb mesélje el, hogyan élt Szerbiában.

Aztán minden jövő időbe került. A rendszeres nyelvtanulás kötöttségétől is menekült: kímélte magát. Nem akarta megváltoztatni az életvitelét és a szokásait. Több komoly beszélgetésünk nem volt. Egy idő után a tábori életből is elege lett, vissza akart menni Szerbiába. Aztán mást gondolt. Maradt. De hogy valami mégis változzék, török nevet vett föl, és áttért a muzulmán hitre.

(illusztráció: Bálint Endre | Vörös-zöld-fekete (A Félelem maszkjaiból című sorozatból))

Sokat gondolkoztam a címen, de inkább maradtam az értelemszerű megfogalmazáson. Felhívnám az arra érzékenyek figyelmét, hogy ez kizárólag saját vélemény, tapasztalat és sérelem. Megpróbálom tárgyilagosan pozitív és negatív oldalról is leírni a tapasztalataimat. Kezdem a negatívval, mert minden borzalom végére a jó dolog a csattanó.

Ha csak saját történelmünket vesszük alapul, mi is bevándorlók vagyunk. A Kárpát Medence egy elég tág "fogalom. Ami nekem egy idegen érkezésénél elsődleges szempont a beszéd. Valljuk be elég viccesen beszélik, már ha beszélik a nyelvünket. Sokáig borzasztóan idegesített, hogy nem tudnak rendesen ragozni, és zs-nek ejtik a j-t a jó napot-ban. De most, amikor magam is kétgyermekes édesanya vagyok tudom, hogy bizony az iskolapadban is, de elsősorban az életben lehet elsajátítani egy nyelvet. Persze még ott sem tökéletesen és olykor hosszú évek kellenek ahhoz, hogy valakinél ne ismerjük fel az akcentust.

Elképesztően sok külföldi jön a magyar orvosi egyetemekre és telepszik is le. Ebből nekem az a legszembetűnőbb, hogy a mi városunkban 6 ilyen orvos van, kivétel nélkül mind előre köszön és busszal jár be a kórházba. Valamint egyszerű lakásban lakik, közel a kórházhoz.

És itt jön a DE! Férjemnek több román kollégája is van, akik ide jöttek dolgozni. Az köztudott, hogy ott egy alacsony képzésért már diploma jár, és ezt Magyarországon is annak kell elfogadni. Nos ezek a diplomás pékek, ácsok köbö 3x többet keresnek az én férjemnél, és a szolgálati lakás kérdésében két 120nm-es családi ház közül a harmadik, 210nm-est választották. De ez köbö fél év pitizésébe került az önkormányzatunknak. Azt gondolom ez pofátlanság ránk nézve.

Örülök a sokféle étteremnek, mert édesanyám kétlem, hogy olyan szezámmagos csirkét csinál, mint a tescóban a kínaiban a kínai srác. Azt tudjuk, hogy az Apeh/NAV/ 9mm-es pisztollyal jár ellenőrzésekre, karöltve az ÁNTSZ-szel, és ha nem adunk blokkot azonnal lő. Ha csetres van, bezárat. De a legőszintébben megmondom, én még egyetlen étteremben sem kaptam blokkot. A fene a pofájukat, jobban tudják a kiskapukat, mint én magam!! De vehetjük a kínai piacot is. A VPOP is csak időzni jár ki, mert olyan simán vettem "adidas" pólót, hogy ihaj. Pedig tőlem fél méterre állt a közalkalmazott.

De vehetjük simán csak a Hollóházi porcelánt és más számunkra értékes nyalánkságot. Az üzletekben nem azokat a csodás kínai vázákat árulják, hanem a mi porcelánjaink utánzatát. Ez engem speciel felháborít!!!!

A másik népcsoport a közel keletiek. Én egy modern nő vagyok, nekem nem tűnik fel, ha egy muzulmán bikiniben vagy anélkül strandol. De egy csuhás nővel úgy beszélgetni, hogy nem látod a szemét, nekem nem túl hiteles. Rendben van, hogy hozta a kultúráját, de egy javarészt keresztény országban inkább bohóc egy csuhás nő, mintsem tisztelt vallási fanatista. Hogy ezek a kisgyerekek ugyan úgy csuhásodnak kamasz korukra, holott ott ül mellettük a padban a civilizált, mobilozó cserfes padtársuk. Aki boldogan éli meg az első szerelmet, az első csókot, nekik pedig csak egy férjük lehet, az akit adnak nekik, és akkor amikor akarják. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó amiben hisznek, de nekem fehér embernek, akinek jogom van tagadni isten létezését, lássuk be fura. Arról nem beszélve, hogy a muzulmán férfiaknak a nők pusztán eszközök, mintsem megbecsült másik fél. Volt szerencsém koszovói albán főnökhöz, viszont amikor nem adtam magam út melletti lettem, és munkanélküli.

De nagyjából ugyan ilyenek vagyunk mi magyarok az amerikaiak szemében. Nem értik, miért kapnak büntetést két sör megivása után, ha kocsiba ülnek. Pislognak, ha meghallják, hogy nem vettek autópálya matricát, és ezért is bírságolnak. Hogy mi fizetünk a tévé, telefon és internet szolgáltatásért, ráadásul nálunk csak 50 csatorna jön kábelen, míg náluk 2000 egy villa segítségével. De azt sem egy mellékes szempont, hogy valaki a tengeren túlról tudatosan költözzön Magyarországra, kivéve ha mormon és küldetése van.

Alapvetően Magyarország sem társadalmilag sem gazdaságilag nem érett arra, hogy idegeneket fogadjon be. Társadalmilag azért nem, mert amíg a magyarnak nincs állása, addig a bevándorlók nagy részének vállalkozásaik vannak. Azonnal templomot kapnak, és igenis kiváltságaik vannak. Ez a legtermészetesebb módon piszkálja a csőrünket.

Gazdaságilag szintén nem, mert a bevándorlókkal olyan új határokat nyitunk meg, amiken a mi csodáink, különlegességeink kifolynak, elfogynak és a sok sok beáramló olcsóság miatt túl drágává nőnek. Ma már a juharszirupra is az kerül, hogy magyar termék.

Hogy én még egyetlen március 15-én nem láttam láthatóan külföldit a megemlékezéseken, így fogalmuk sincs ez nekünk mit jelent. És lássuk be, nem is érdekli őket.

Egy kenyér ünnepén nem látom őket, vagy bármi olyasmin ami számunkra fontos értékű. És ha itt akarnak élni, meg kell tanulniuk a magyarság szellemiségét és azt az elképesztő összetartást ami bennünk van ha a hazánkról van szó. Hogy a Matyó hímzett ruhában éneklő és táncoló nénik nem bolondok, hanem a kultúránk sajnos kihalófélben lévő fontos pillérét próbálják népszerűsíteni. Hogy a búcsúban a mézeskalácsszív nem drága, hanem kevés ember hordozza magában a tehetséget, hogy egy ilyet megfessen.

Az idegen kultúrák sok mindent behoztak az országba. Még mindig ott tartunk, hogy a nyugat.... igen! Nyugaton biztos oltári buli a rózsaszín muffban, és tangában parádézó melegfelvonulás, de engem itthon kiráz tőle a hideg. Mi sem vonulunk a Vatikán főterén meztelenül, mert ateistának lenni jó, és nem dobálunk óvszereket a pápának, mondván elítéljük az óvszeres húzását.

Azt viszont sérelmezem, hogy a mi kultúránk nem megy ki más országokba. A muzulmán országokba nem visszük ki a bevándorlóinkkal a nőknek a szabadságot. A szépséget. És legfőképp a napfényt. Hogy Magyarországon lehet boldog egy muzulmán nő, mert a férjének egy felesége van, garantáltan nem fog kődobálásban meghalni egy hibáért, amit ráadásul nem is ő, hanem ellene követtek el. Az olvasni tudást, és a szabad lélek érzését.

Amerika=Kanada. Kanadában az a furcsa, ha valaki oda születik, nem pedig bevándorol. De borzasztóan megalázó azt hallani a napi sajtóban, hogy vízumkényszert vezettek be kis országunk ellen, mert oda viszont eléggé bevittük a kultúránkat! Ennek a részleteibe ne menjünk bele, szerintem pontosan érti mindenki.

Az én személyes érzékenységemet még egy dolog bántja. Az ételeink elkorcsosítása. A magyar étkek és italok világszerte ismertek voltak a fantasztikus ízvilágról és hogy nekünk minden főételünkhöz van SAJÁT magyar borunk. És emlékeztek a bambi üccsire?????  Na mostanra kiváló Whiskey, Martini pezsgő stb... Kóla és hamburger. Pedig milyen jó volt a kakaó meg a meleg vajas kifli reggelenként. helyette sajtburger lett, és chips.

Minden csak befelé jön!!!!!!

Én a magam részéről szeretném, ha mindössze egy évre jönnének ide a népek, éppen úgy, ahogyan mi is egy évet kapunk másutt. Szeretném, ha az állampolgárság olyan vizsgához lenne kötve, ahol mind történelmet, kultúrát és földrajzot tanulnának. De nem úgy ahogyan eddig, hanem komolyabban. A magyarságnak élni kell,és életben kell tartani minden áron!

Én a magam részéről egy rendkívül fontos és jó ötletnek tartom ezt a lehetőséget, mert a link végigolvasása után döntöttem,hogy én is megírom.

http://mellettunk.blog.hu/

Bevándoroltam!

Hát ha ez kell, én bizony megírom! Mert, hogy kellene az a pénz, de az utazási utalványra, hogy őszintén mondjam, nem tartok igényt. Mit kezdek vele? Utazni, nem utazok, beválltani meg nem akarom, mert, hogy az nem lenne tisztességes. Egyébként is, a legjobb bejegyzés kapja, attól meg ez az írás, pont olyan messze van, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől.

Egyébként meg tényleg közel élek a bevándorolthoz, mert, hogy én lennék az!

És néha, mit mondjak, egész közel kerülök magamhoz, sőt, továbbmegyek: Néha még kedvelem is magam, persze nem akkor, amikor éppen részegen az asztal alatt énekelek (de régen is volt, és milyen kár, hogy elmúlt), és erőssen próbálom hangoztatni: Én vagyok az úr a házban! Persze ilyenkor közröhej célponjta leszek, de mit számít az fő, hogy én elhiszem!

Bemutatkozom!

„Kezdetben teremté Isten az eget és földet.”

Olyan környezetben, olyan helyen és olyan időben láttam meg a napvilágot, amely nélkülözött minden Istenit, és az anyagot imádta, mint teremtő erőt. Abban a korban születtem, amikor a szputnyikok már nem csak pityegtek, hanem már láttak is valamit az űrből, amikor Gagarin első bevetésére készült, Fidel Castro éppen bevonult Havannába, hogy a szivar feletti uralmat átvegye az Egyesült Államoktól. Amikor J. F. Kennedy katolicizmusa összeütközött a Cionista érdekekkel, amikor a II. Vatikáni zsinat megnyílt, és a Jó Pápa ült Szent Péter Apostol székében. Abban az időszakban születtem, amikor Hruscsov levetett cipőjével verte az ENSZ asztalát, és Tito, Nehruval, Nasszerrel és Szuhartóval megalakítja az el nem kötelezett országok táborát. Abban a világban, amikor a világ gazdasága a második világháború pusztításai után éppen fellendülni készült, abban az időben, amikor az atomrakéták úgy szaporodtak világszerte, mint a csiperkegombák, és a világ három részre volt szakítva. Volt a Nyugati tömb, a Keleti és az el nem kötelezett. És én abba az el nem kötelezett, marxista világba születtem és nőttem bele.

S, ez a világ nélkülözte Istent.
Vagy csak az én világom?

Családom az akkori normák szerint értelmiségi volt, és vegyes.
Vegyes, mint a délvidéki családok nagyobb része. Keveredett ereinkben a vér, a kor, és a sokfajtaság, mint ahogy keveredtek bennünk az eszmék, a vágyak, és a világnézetek is. Folyamat volt, ez annak a világméretű változásnak része, amelyet mi magunk kerestünk magunknak, amikor arra kértünk Isten: "Mond meg, hogy mit tegyünk, aztán, hagyjál minket békén”. Természetesen az Úr meghallgatta kérésünket, lévén Irgalmas és szerető. Így aztán egyedül maradtunk, és hogy ezt tetézzük, ezt tanították, tanítottuk az iskolákban, az otthonokban, és ez kezdett áradni a médiákon keresztül is. A rockzene, a hippi mozgalom, mind - mind ennek a folyamatnak részei voltak, és ennek én tanúja és rabja lettem. Az ember szolgának született, de a Megváltás megmentette a bűn szolgaságából. Kiemelte őt és szabaddá tette. Istengyermekének szabadságát adományozta neki a keresztséggel, a vér keresztségével. Mégis, nem ezzel a szabadsággal éltünk, éltem. Maradtunk a “bevált” sablonok mellett. “Szabad vagyok, azt teszem, amit akarok!” Pedig tévedésben voltam, az igazi szabadságot csak jóval később ismeretem meg, amikor rádöbbentem, a szabadság az, amikor “Nem teszem meg azt, amit nem akarok!”

Mint mondottam vegyes családban láttam meg a napvilágot. Ezáltal meghatározatlan náció tagja vagyok.

Nyugodtan mondhatom magam zsidónak, hiszen apai ükanyám tiszta hitű zsidó leány volt, akinek a fia, a dokumentumok tanúsága szerint, éppen Rózsa Sándortól a betyártól született, mert miután a haramiát bújtatta az őt üldöző törvény elől, megszülte fiát, akinek “véletlenül” nem volt apja. Később ugyan lett, de ez a tényen mit sem változtat.

De mondhatom magam székelynek is, mert anyai dédapám székelyföldről jött, az akkor még Mária városába, hogy ott, mint asztalos szerencsét próbáljon. Szerencsét is talált, mert végül koporsós lett, ami tudvalevő nagyon jól jövedelmező üzletág volt abban az időkben, lévén a gyermekhalandóság igen magas. Nagyanyámnak 13 testvére volt, és abból mindössze ketten érték meg a tízedik életévet.

Ám állíthatom azt, is, hogy német vagyok, hiszen anyai nagyapám született német volt, aki Törökbálinton látta meg a napvilágot, mint a néhai csantavéri állomásfőnök Eller János, és Brunner Katalin fia.

De mondhatom magam magyarnak is, mert nagyobb magyart apámnál nem ismertem. Két dolgot szeretett életében, a magyarságát és az italt. A magyarságát soha nem hagyta el, az italt igen.

Apám hivatalnok volt, művész, festő, és író. Nagyon jól festett. Gyermekkorom szép emlékei közé tartozik az a két Goya reprodukció, amely nappalinkat díszítette. Soha nem tudtam betelni színeivel.
Olyannyira jól festett, hogy azokat a tájképeit, amelyeket egyszerűen kidobott, vagy félredobott, a nagyanyám összeszedte, és eladta. Később ismerősöknél találkoztam velük, sőt, vásárokon is, ahol egy egész bútor árát kértek értük. Tudtommal ő maga, soha nem adott el egyetlen képet sem. Művészi érzéke volt a színekhez, de még az ecsetkészítéshez is. A tehén füléből kiszedett szőrből maga készítette ecsetekkel festett.
Írásaira kamaszon bukkantam, tájleírásai hasonlítottak Jókaihoz, de nagyrészt Molnár Gábor útleírásainak stílusát követte. Valószínűleg ő is, mint én, szeretett volna elmenekülni a világtól. Míg én Robinson szerettem volna lenni, egész kamaszkorokban, ő inkább az Amazonas folyó dzsungelének titkaiba ásta volna be magát. Mindez azonban csak feltételezés, mert őszinte szívvel be kell vallanom: Nem ismertem édesapámat. Nem ismertem világnézetét, elképzeléseit, sem vágyait. Nem tudtam, hogy mit szeretne, mert soha meg nem kérdeztem tőle.

Önzésem, már akkor, gyermekkoromban is, olyan mértékű volt, hogy csak saját magam voltam meg magamnak. Meglátszott ez rajtam, és a világon, amely körülvett.

Anyám, főkönyvelő volt egy nagy mezőgazdasági trösztnél. Ő még inkább távol állt tőlem. Valami halvány emlékeim vannak csupán arról, hogy miként is éltem vele. Sokat utazott, és korán ment, későn jött haza. Olyankor szüntelen fáradt volt, pihent és újságot olvasott. A hálószoba volt a birodalma, ahova bemennem nem igen volt szabad. A hálószoba örökre rejtély maradt számomra. Nem volt módomban megismerni titkait - miért is kellett volna - mert tizenkét évesen elköltöztünk onnan.
Anyám is örök titok maradt számomra. Álmok után nem futott, nagyon szép volt, szőke és kékszemű. Régi képek között kutatva, egyszer felfedeztem róla egy felvételt. Fürdőruhában ült egy fa mellett, cigarettát tartott a kezében. Nagyon csábítónak tűnhetett egy férfi szemében. Valószínűleg apám is ezt látta meg benne. De engem a kép megbotránkoztatott. Én anyámat másnak akartam ismerni… Gorkij: „Anyájának”, vagy Nemecsek édesanyjának.
De ez csak álom maradt. Gyermekkori álom. Keveset beszéltem vele, életem folyamán. Ha beszéltem is, kértem, követeltem, vagy panaszkodtam. Róla sem tudok semmit. Elválasztott bennünket a kor, az énem, és ki tudja még micsoda. Az irodája viszont megmaradt emlékezetemben. Hosszú szűk folyósón kellett felmenni, majd egy hosszú termen át, ahol rengeteg nő dolgozott az asztalok mögött, számológépek csattogtak, és minden szürke volt. Anyám irodája is olyan színtelennek tűnt. Nagy íróasztala volt, egy óriás Olivetti számológéppel, amely osztásnál, hosszan kattogott. Nagyon szerettem ezt a kattogást, ezt az egyenletes zörgést. Mintha ilyenkor élt volna a gép, és valóban elosztotta volna a tizedeket, a századokat. Azt, hiszen jó volt a megérzésem. Már akkor elosztott bennünket. Anyát és engem, és elosztotta életeinket.

Az a ház, amelyben éltünk albérlet volt csupán. Néhai anyai nagyanyám öröksége, aki földönfutó volt, nyugdíj és egyéb jövedelem nélkül. Anyám, és apám irgalmára bízta magát, aminek meg is lett az eredménye, mert születésem után 15 évvel, átadták anyám testvérének, mondván: Eleget tartottuk, tartsd ki most te!
Emlékszem, hatalmas botrányt kerekedett ebből, ugyanis nagyanyám középső lányának még annyira sem volt kedve eltartani az anyját, mint az én szüleimnek. Erre én, aki éppen beléptem a kamaszkorba, olyan hisztériában törtem ki, feljelentésekkel, és egyéb légből kapott dolgokkal vagdalódzva, hogy végül is nagynéném férje - akit sátánfajzatnak tartott a család - vette pártfogásába nagyszülőmet. El is tartotta haláláig, nagyon szép és békés körülmények között.

Ebben az albérletben nőttem fel, és ebben a közegben láttam meg a napvilágot, egy júniusi csütörtök éjjelen, dupla burokban, és olyan nehezen, hogy a bábasszony szó szerint „úgy húzott ki a világba”. Meg is lett a következménye, mert a homlokom teljesen behorpadt, így aztán alaktalan, torz lett a fejem. Anyám sírásba tört ki, és míg a második burkot vágta ki a bába, hogy meg ne fulladjak, a „segédbába”, a fejemet egyszerűen meggörgette, mint az agyagot szokta a fazekas, és kiegyenlítette az egyenetlenségeket.
- Nincs is báj! – mondta tört magyarsággal anyámnak, hiszen szerb volt az árvám, és pont annyit tudott magyarul, mint néhai rendőr ismerősöm szerbül, aki miután a piacról akarta elzavarni az ismeretlen kóbor kutyát, ezt kiabálta: „Ki ez kótya? Megkötni, mert pupulesz!” Ez a pupulesz, aztán olyan szólássá vált a faluban, hogy szerencsétlent nem is ismerték másként.

Ő lett a Pupulesz rendőr.

És én ebbe a Pupulesz világba születtem bele.

A Magyar Tudományos Akadémián valódi szellemi pezsgés fogadta az újságírót: Konzervatív politológusok, jogtudósok, vallásos és vallástalan civilek ismerkedtek itt a katolikus tanok, és a kapitalizmus közös gyújtópontjaival.

Az ebédszünetben egy jól szituált, hatvanas úriember udvariasan megkérdezte tőle, hogy milyen minőségben van jelen. Amikor felfedte a kilétét, a férfi eltorzult arccal kérdezte:mit keres itt egy nyíltan balliberális orgánum, egy szócső? Lehet hogy az újság elkötelezett, de elég nyitott és elfogulatlan ahhoz, hogy hírt adjon az eseményről, válaszolta nyugodtan az újságíró. A Magyar Fórumnak lenne létjogosultsága erre - sziszegte a férfi. A Csurka István által életben tartott, kirekesztő, antiszemita lózungokat ismétlő pártperiodikára gondolt?- kérdezte a lány, mire az öltönyösnél átszakadt a gát, csak úgy repkedtek a talajgyökeres magyar panelek, a zsidógyűlölet ókori történetekkel való legitimálása. Zsidó barátaim szintén magyarnak tekintik magukat- jegyezte meg halkan az újságíró. Fény derült az igazságra, nem Csurka István a kirekesztő, hanem maga-replikázott a férfi mosolyogva. Arca elégedettséget tükrözött.

 A lány megborzongott, de nem vágott vissza. Szemeit szomorúan futtatta végig az Akadémia patinás termén. Nem volt naív, tudta, hogy az ilyesfajta nézetek nem szűkíthetőek le helyrajzi, szociológiai kategóriákra. Mégis meglepték az imént hallottak. Eszébe jutott, hogy „Magyarországon nincsenek neonácik”. Csupán veszélyes magyarkodók.

Csurka Istvánról azóta egyre kevesebb szó esik, legfeljebb készülőben lévő drámája kapcsán merül fel itt-ott a neve. Bekerült viszont a parlamentben egy nyíltan „kipázó”, antiszemitizmusáról ismert szerveződés, amely tevékenységével táptalajt biztosít a „szalon-antiszemitizmus” közbeszédbe való beépüléséhez. A „pirézek” utálatán edződött magyar társadalom ingerküszöbe pedig szép lassan egyre inkább kitolódik..

Napjaim elég bezártan telnek, emberekkel csak akkor találkozom, amikor heti rendszerességgel kórházba megyünk A. nénivel.

Marco, Enzo, Habib taxisofőrök. Olasz, török származásúak.

Az ápolónők, Verena - lengyel, Hattice - török, Alexandra - görög, Oksana, a pedikűrös orosz, Alexander, a masszőr lengyel. A kórházban a takarítónők külseje indiai, pakisztáni származást sejtet. Nem beszélve az idősgondozásban oroszlánszerepet játszó lengyelekről, magyarokról, románokról, ukránokról, lettekről… Útközben néha megállunk a „Töröknél”, vásárolni, a Török ugyanis egy boltot jelöl A. néni tájszólásában.

Néha nézzük a tévében a „Deutschland sucht den Superstar” című – a Megasztárra hajazó – tehetségkutató szuperprodukciót. Attól eltekintve, hogy a zsűri egyik tagja, Dieter Bohlen – van-e, ki e nevet nem ismeri? – legalább olyan arrogáns és nagyképű, mint NagyFeró, és énekelni valószínűleg kevésbé tud, mint egyik másik versenyző – mindig megdöbbenek, amikor éjfekete bőrű vagy rasztahajú, netán keleti vonású arcokat hallok tökéletes németséggel megszólalni.

De hol vannak a németek?

Nos, ők amolyan német precizitással kitaláltak a jelenségre egy csodálatosan nyakatekert, ám a „Landwirtschaftsaustellung”-nál kicsit könnyebben kiejthető szakszót: MIGRATIONSHINTERGRUND

A 81 milliós Németországban 17 millió ember rendelkezik „Migrationshintergrund”-dal. Azaz minden ötödik német maga vagy valamelyik közvetlen felmenője külföldi. Míg a 65 felettieknek mindössze 8-9 %-a rendelkezik bevándorló háttérrel (Migrationshintergrund), addig a 35 év alattiaknak már 27-28 %-a.

Az  5 év alatti gyerekek egyharmada bevándorló szülőktől származik.

Ezek után miről beszélünk mi, Magyarországon?

Az tény, hogy a német konyhának jót tett a multikultúra. És nem csak abból a szempontból, hogy a világ összes országának éttermei megtalálhatók a nagyobb városokban, hanem azért is, mert a új fűszerekkel, ételekkel gyarapodtak a német otthonok is: a "generálszósz" ideje, úgy tűnik, végleg leáldozott.

A Németországban született, bevándorló háttérrel rendelkező gyerekek nagy többsége minden gond nélkül beilleszkedik, átveszi a német szokásokat.

Gondjaik legfőképpen a törökökkel vannak: Európa többi országához hasonlóan itt is van egy viszonylag széles muszlim réteg, amelyik nem hajlandó feladni szokásait, mecsetek épülnek a gótikus, barokk templomok mellé, a nők - ha nem is csadorban, de - fejkendőben járnak, jellegzetes viseletüket nem hajlandók levetni. Gyerekeiket is az iszlám szigorú szabályai szerint nevelik, és többnyire egymás közt akarják házasítani őket.

No, velük a németek se nagyon tudnak mit kezdeni, de szerintem megéri/megérné figyelemmel kísérni a próbálkozásaikat, amivel megoldani igyekeznek ezt a számukra is egyre súlyosabb problémát, mivel kicsit előbb szembesültek vele, hátha előbb lesz ötletük is.

Addig már eljutottak, hogy költöttek egy versikét, amelyben multikulti mellett nagyon hathatós példákkal érvelnek:

Dein Auto japanisch, dein Wodka russisch, deine Pizza italienisch, dein Kebap türkisch, deine Demokratie griechisch, dein Kaffee brasilianisch, deine Filme amerikanisch,  dein Urlaub spanisch, kroatisch, albanisch und türkisch, deine Zahlen arabisch, deine Schrift latein .. und du sagst immer noch Ausländer raus ? 

(A németül nem tudók kedvéért: Urlaub: szabadság, kroatisch: horvát, Zahlen: számok, Schrift: írás, Ausländer: külföldiek, raus: kifelé)

További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon. 

Bevándorlók. Ma a kifejezésnek pejoratív értelme van, és nem csak a szélsőjobboldali közbeszédben. Kivándorlók. Ennek meg inkább pozitív a megítélése, mintha önmagában az, ha valaki elhagyja hazáját, egyértelműen azt jelentené, hogy egy élhetetlen közegből minden bátorságát összeszedve (szűk családját felnyalábolva) útnak indul az ismeretlenbe, keresni a maga aranyát.

De miért lenne baj, ha valaki idejön és miért erény, ha elmegy? Nem inkább azt kellene értékelnünk, aki minket választ, mert itt nyugalomban élhet, mert valamiért szereti az országot, mert azzal együtt is marad, hogy az elején nem beszéli nehéz nyelvünket és hihetetlen bürokratikus akadályok árán tud bármit elintézni, mint azt, aki gyökereit (időlegesen?) elvágva, a körülményekre hivatkozva feladja a küzdelmet és továbbál?

Végtelenül leegyszerűsített és egyoldalú világkép. Ahogy az is, ha azt gondoljuk, az összes kínai piacos, az összes vietnami drogkereskedő, az összes afgán háborús menekült. Vagy: az összes amerikai, kanadai és angol bevándorló jófej, diplomata vagy esetleg angoltanár. Nem újdonság, hogy a sztereotípiákra építő vagy légből kapott előítéleteink döntenek, de akármennyire is nyilvánvaló, hogy csak toleranciával és nyitottsággal juthatunk előbbre, mégis alig ismerjük egymást.

Bevándorlók – mellettünk a blog címe. Mellettünk, tehát nem a mi páholyunkban, csak a másikban. Ez a felfogás tőlünk nyugatabbra ezekben a hetekben megbukott. Az integrációra képtelen, kulturális másságukat mindenáron fenntartó bevándorlók STOP táblát kaptak a németektől, a franciáktól és a britektől. Mi még nem tartunk itt, aminek egyetlen oka az arányokban keresendő: nálunk nem él (még) annyi külföldi, hogy azzal komolyan küzdenie kelljen az országnak. Jó lenne, ha nem is jutnánk el idáig, hanem felismerve a nyugati következményeket (bármilyen belpolitikai konfliktusnál mindig a nyugati előképekre mutogatunk, ugye-ugye), elvárnánk az integrációt a bevándorlóktól, továbbá elősegítenénk azzal, hogy kiemeljük fejünket a homokból és érdeklődünk irántuk. Kezdjük kicsiben: az emberi kapcsolatok szintjén...

Húsvét előtt volt. Körülbelül másfél órával előtte. Hogy pontos legyek csak 1 óra és 17 perc választott el minket a piros betűvel kiemelt naptól. A lépcsőn siettem lefelé. Már csak 17 perc és mise lesz. A lépcsőházból kiérve mintha egy másik világban találtam volna magam. A pocsolyák mennyisége pótolni tudta volna az egész utca aznapi vízszükségletét, a párás, nyirkos hideg levegő pedig elég szokatlan volt a tavaszias áprilisban. Bár, ha belegondolok az előző napok időjárásába, ez még egészen meleg időnek számított. Egészen furcsa kedvem lett. A vizes, csillogó járdára léptem és elgondolkodtam. Mennyire hasonlít ez a pillanat életem egy másik pillanatához, amikor éppen ugyanilyen időjárás közepette a buszt vártam barátnőm kollégiumából hazajövet, vagy ugyanolyan időjárás volt, amikor szintén vele együtt letörtem annak a szerencsétlen kocsinak a visszapillantó tükrét. A pillanat közeli volt, de mégis annyira távol állt tőlem. Minden más volt. A körülmények, az érzéseim, a kedvem, az életfelfogásom…

Lenéztem az egyik pocsolyára. Vajon tényleg én lennék az a homályos tekintetű alak a víz fenekén? Talán az árnyékom, a képmásom? Vajon akkor régebben ugyanaz az eső volt-e, és ugyanazok a pocsolyák? Hiszen ha úgy logikázunk, a tenger, vagy éppen az édesvíz meleg hatására párolog és a felhőkben gyűlik össze. Aztán lehullik. Innen erednek a pocsolyák… de ugye aztán egyszer a pocsolyák is elpárolognak. Tehát elméletileg elképzelhető, hogy most éppen abba a vízbe léptem, mint amilyenbe két éve? Hagyjuk ezt…. Tényleg nagyon fura kedvem van. Mintha valami végérvényesen elmúlna és valami új veszi kezdetét. Általában nem vesszük észre, de ezt most kifejezetten érzem. Senki sem veszi észre, ahogy kisgyerekből valaki gyerekké lép elő, aztán ugyanolyan hirtelen átváltozással serdülővé válik. Bebábozódás felsőfokon. Ezt nem vesszük észre. De ezt a változást én most érzem, és nem fog meglepni váratlanul...

Az elhaladó kocsi tompa hanggal átment egy pocsolyán, de ezt a tompa hangot valamiért felkapta a visszhang. Az utcalámpák összefolytak a szememben egy nagy, homályos foltot alkotva, amitől kezdtem rosszul lenni.

Már csak 11 perc a miséig. Anyukám már lent van, de apám szokás szerint késik. Kíváncsi vagyok, az esküvőjéről nem késett-e, hajlamos lenne rá. Majd megkérdezem. A lépcsőház lámpái felgyulladnak és végre ott jön. Nála a kocsi kulcs, szóval mindenképp meg kell, hogy várjuk. Leért, a kocsi felé indulunk, a kihalt utcán lépteinknek valamilyen titokzatos, ordító hangja van.

A kocsi lassan elindul, ugyanolyan tompa hanggal, amit az utcák visszhangja ugyanúgy felhangosít. Az ablakból az elhaladó környezet – szocialista háztömbök és lassan hajladozó fák nagyon idegeneknek tűnnek. Az egész olyan barátságtalan és visszataszító. Nem is gondolok rá.

Már csak 9 perc a miséig.

Az utak üresek. Embertelenek és kocsitlanok. Egy-egy nagyáruház lámpái már messziről felismertetik velünk a közeledő helyeket. A villanyrendőrök sárga villogó lámpája most kegyes és engedékeny. Lehet, hogy éjszaka kéne utazni.

Végre megérkezünk. Még négy perc a miséig. Apám fáradt, inkább a kocsiban marad. Rágót kérek tőle, de csak valami szopogató cukorkája van. Jobb híján jó lesz ez is, de most így utólag mekkora szerencse, hogy nem volt rágója…

Az épület, ami típusától szokatlanul templomként funkcionál már tele van. Na jó, ez azért túlzás, inkább úgy mondom, hogy már mindenki, aki el akart jönni bent van. Belépve elfelejtek keresztet vetni, de már késő.

A görögök olyanok, mintha testvérek lennének. Akaratlanul ránk pillantanak, mintha megzavarnánk őket a beszélgetésben, aztán beszélnek tovább. Ugyanolyan sötét arcbőrűek és fekete hajúak egytől-egyig. A szerbek valamivel távolabb állnak, ők még csak ránk sem hederítenek.

Nincs sok időnk nézelődni, a pópa elkezdi a misét. Mindenki helyére áll, fejeket le. Valahonnan a távolból hallom a liturgikus, néha-néha beleéneklő hangját. Ilyenkor a hozzá közel állók szintén beleénekelnek. Nem értek semmit. Csak néha egy-egy szót. Milyen nyelv ez? Görög vagy szerb? Anyukám jól láthatóan érti, mert mozog a szája. Csak később tudom meg, hogy ez ószláv nyelv és az összes ortodox mise ezen a nyelven zajlik. Tehát elméletileg értenem kéne… Néha-néha keresztet vetek. Sohasem tudom, mikor kell, a többieket kell figyelnem. A pópa behozza a füstölőt, ide-oda lengeti. Ha közben rám néz – keresztet kell vetnem. A helyiségben a tömény füstszag valami mással keveredik. Nem tudom, mi az, de mindjárt rosszul leszek. Nekidőlök a falnak. Minek kell állni, a katolikusoknál legalább ülni lehet. A pópa újra visszajön, gyertyát hoz. Mindenki odamegy hozzá és meggyújtja a gyertyáját, amit a bejáratnál kapott. Én az enyémet anyáméról gyújtom meg. A pópa körbesétálja az oltárt, ami telis-tele van díszítve piros és fehér szegfüvekkel. Kisétál az ajtón – bátortalanul anyukámra nézek. Mit csinál? Mindenki szó nélkül megy utána, ezek szerint csak én vagyok ilyen tudatlan. 

Kiderült, hogy ilyenkor körbe kell sétálni a templomot. Szokás. De ha nincs normális templom, hanem egy hosszú utcai házsor? Nem baj, a pécsi ortodoxoknak ez jut. Kimegyünk az utcára, közben valahonnan a templom-házból megszólal a harang. Némán megyünk, mindenki a pópa után, kezünkben gyertyák. Érdekes menet ez, számomra mindenképp. Ekkor fedezem fel a cukorkát a számban. Hú, de kínos. Körbenézek a menetelők arcán, de ők vagy a gyertya lángját nézik, vagy komoran maguk elé bámulnak, úgy menetelnek a kihalt utcán. Most valamiért nem hallom a lépések hangját, de miközben hallgatózok, még mindig az jár a fejemben, hogyan tüntessem el azt a cukorkát. Ha szétharapom, az túl hangos lenne, lenyelni pedig nem tudom, mert túl nagy. Nem marad más, végig kell szopogatni.

Ha valaki ebben az örökké tartó pillanatban kinézne az utcára ablakából, körülbelül 20 gyertyalángot látna, és a gyertyalángokhoz tartozó árnyakat. A legelső, a csendesen éneklő gyertyaláng hirtelen megfordul, és a sok fénypont egy pillanatra megáll, majd irányt változtat. Mindenki az éneklő láng után.

Hirtelen az utca magányát egy hang tölti be, valamilyen szörnyen hangos kocsinak a hangja. Egy Trabant az, és a gyertyalángok a sötétből kilépő kocsi láttán a házak falához simulnak. A Trabantot figyelem, vajon honnan jön ilyen késői órában. Két utasa van, meglepetten és kíváncsian néznek maguk elé, sehogy sem értik, mi ez a furcsa menet. Majdnem elmosolygok, de meg kell őrizni a pillanat komolyságát, így tekintetem gyorsan a gyertyára sütöm. A melegség arcomhoz ugrik, finoman megcsikál. Egészen kellemes, csak ne marná a szemem a füst. Próbálok valami pillanathoz valóra gondolni, de nem jut eszembe semmi, mintha tiszta üres lenne a fejem. Inkább az útra koncentrálok, de váratlanul visszaérünk a házkapuhoz, még nem megyünk be. A pópa kezéből eltűnik a gyertya, nem is tudom hová rejtette, csak az ikon marad nála, amelyet szintén végigvitt az utcán. Elkezd beszélni, ekkor a görög-testvérek valami lapot kotornak elő és ők is olvassák a hangosan, néha-néha beleénekelve. Görög szomszédom lapjára nézek, de csak bétákat és gammákat látok, számomra ez a szöveg semmilyen információt nem hordoz. Néha-néha keresztet vetek, a többiek után. Anyukámat figyelem, néha ő is belebeszél, nem értem, honnan tudja, de nem akarom megkérdezni. Majd a kocsi felé. Szerencsére a cukorka már elolvadt a számban, emlékét csak az édeskés karamella íz őrzi.

Megint valami Istenhez közelire akarok gondolni, de megint sikertelenül. Tudom, hogy ő ott van a lelkemben, de valahogy nem akarja felfedni magát. Először az estére gondolok, amikor eszembe jutottak a múlt pillanatai a piszkos pocsolyába meredve. De aztán… aztán már nem is jut eszembe semmi. A jelenlévők arcait vizsgálom. Arra gondolok, hogy az a fiatal görög lány, annak a szemüveges, üresen néző görögnek a barátnője, mennyire el fog hízni. Csak a derekából ítélve. Aztán kiszúrtam egy csinos lányt, talán szerb lehetett, és tekintetünk pont összetalálkozott. Gyorsan másfelé néztem, de arra gondoltam, vajon tetszek-e neki.

Közben néha-néha szorgalmasan keresztet vetek a többiek után.

Végre bementünk. A gyertyát tartó kezem már kékülni kezdett, ezért is örültem ennek. A pópa valahogy büszkén, fölényesen-magasztos arckifejezéssel sétált be, és mi, mint kezes bárányai követtük pásztorunkat. A mise folytatódott.

Megint nem értek semmit, csak egy-egy szót. „Goszpodi pomiluj” (Irgalmazz Istenem), ezt énekelve mondja és két idősebb nő mellette elkapja a szavakat és újult erővel, a hittel teletömött tüdejükből bocsátja útjára. Keresztet vetek. Most már nagyjából tudom, mikor kell. „Goszpodi pomiluj”. 2 tagú asszonykórus. Keresztet vetek. Megint a számomra értelmetlen szöveg, újabb érthető „Goszpodi pomiluj” és újabb keresztet vetés. Kezdek megint rosszul lenni. Vajon meddig tart még? Körbenézek és pillantásom végigsiklik az ikonokon. A szentek magasztosan néznek rám. „Higgy és zárd lelkedbe a pillanatot” – mintha ezt sugározná a tekintetük. Közben valahonnan messziről hallom a „Goszpodi pomiluj”-t és buzgón keresztet vetek. Megint ott látom a tömegben azt a szerbféle lányt, és megint rám néz. Vajon mit gondol?

Egyszerre a pap valamilyen érthető hangon szólal meg, de mielőtt megijedek, hogy a végére megtanultam ószlávul, rájövök, hogy oroszul szól. „Iiszusz voszkresz!” És én, anyukámmal és egy ismeretlen fiatal, de már nagyon ősz hajú nővel együtt válaszolunk – „Voisztinu voszkresz!” Ugyanezt elmondja görögül (ebből nem tudnék idézni) és magyarul – „Jézus feltámadt!” – „Valóban feltámadt!” Szerbül nem is mondja. De a tömeg már megindul a pópa felé. Fogalmam sincs mit kell csinálni, gyorsan megkérdezem anyukámat. Először a Jézus ikonhoz kell odamenni, megcsókolni, előtte persze keresztet vetni, majd megcsókolni a pópa kezében lévő keresztet. Ezután mindenki tojást kap. Megteszem, amit kell.

Már indulni akarok, de anyukám még gyorsan felszenteli a tojásokat és a pászkákat a pópával, majd odaadja az egyik pászkát a pópa mosolygós feleségének.

Indulhatunk vissza. Majdnem éjfél. A kocsiban szunyókáló apámat gyorsan felébresztjük és a kocsi kerekei lassan elrobognak a vizes betonon. Tompán, de a visszhangtól felvert hanggal.

Hazafelé megint az utcát kémlelem. Még mindig minden kihalt és barátságtalan. És szomorú. A kocsi áthajt a pocsolyákon és valamiféle szomorú kedvtelenség közelíti meg a szívem a szétloccsanó víz hangjára. Még mindig nem tudom, hogy valami végérvényesen elmúlt-e vagy sem. A sötét, mosolytalan háztömböket látom, miközben az óra mutatója lassan elhagyja az éjfélt és arra gondolok, hogy az egyetlen, ami ebben a pillanatban elmúlt, az a Húsvét előtti, gyertyaszagú nap.

Mítosz a jó Svédországról

Nem, nem lehet azt állítani, hogy nemzeti szocialista, még csak nem is nacionalista. Azt szokta mondani, hogy nem is svéd. Hanem vallon. Az anyja meg cigány: tattare. Vándorlók. Lobotomizálták a fél családot a húszas években. A másik felét már nem kellett. Azt állították még a második világháború után is, hogy a fajtiszta cigányok általában véve nem hajlandók dolgozni, és inkább élnek lókupeckedésből és házalásból. És hogy semmi hajlandóságot nem mutatnak a normális munkára. Azt a másik felét fehérekkel keverték azzal a nem titkolt szándékkal, hogy feljavuljanak, és hajlandóak legyenek dolgozni, hogy kezelhető, lelkiismeretes állampolgárok legyenek. Hakon csak lelkiismeretes állampolgár. Adófizető. Törvénytisztelő. De nem nacionalista. Hová gondolsz! A szélsőjobbot kiröhögi, amikor azt látja, hogy az úthengerre meg a kombájnra ki van rakva a nagy svéd zászló. De amikor én augusztus huszadikán ki akarom rakni a magyar zászlót, azt mondja, az törvénybe ütközik. Más nemzet zászlaját csak akkor lehet kitenni Svédországban, ha ott lóg mellette a svéd, egy leheletnyivel magasabban. Így a törvény. A koszovóiakat nem érdekli a törvény, kirakják a halálboltok elé a nagy sast, hadd repüljön szabadon! Csak azért is, és csakis azért, hogy a rituálisan levágott húst megtalálja az, akinek kell. A kurdok itt nálunk szelídebbek. Bent a boltban mutogatják a kurd nemzeti lobogót, ami a magyartól csak annyiban különbözik, hogy a közepén van egy hatalmas napkorong. Szoktam is mondani a boltosnak, hogy a magyarok és a kurdok testvérek. Örül. A kurdoknak nem sok testvére van a nagyvilágban. De visszatérve Hakonra, ő nem idegenkedik. A színérzékenysége – ahogy Szerb Antal mondaná – nem olyan kifinomult. Csak akkor rándul össze a gyomra, ha megcsapja a muzulmánok szaga a békés melegben. Tudom, nehéz ezzel a férfiaknak itt megbarátkozni, riválisok, lecsapják a kezükről a szexuálisan kiéhezett sápadt, fakó Selmákat meg Ebbákat. Ezért a férfiak itt Thaiföldről hoznak be slavinákat, rabszolganőnek. Mert mi másnak, aki csak főzi nekik a tavaszi tekercset meg a wokot, és potyognak ki belőle a gyerekek kicsit barnábban, mint a fehérek, de svéd nevet kapnak, és megöröklik a bankkölcsönt majd apuka után. Én nem. Én önként, dalolva. Hakon nem tud valami jól főzni, én meg nem eszem meg a mirelit haldarabkákat krumplipüréporral és zacskós kaporszósszal. Finnyás vagyok. Te nem? Azt sem tudnám megmondani, hogy mi vagyunk elkapatva a házi koszttal vagy ezek itt a félkész ételekkel. Már ezt sem tudom. Amúgy a szomszéd thai csajt láttam már kék-zöld karikákkal a szeme körül. Hiába a szürkés bevonat a barna bőrön, látom, hogy meg szokták verni. Az látszik már a menéséből. De ebbe én nem szólhatok bele. Csak a magam kára, a privát kis elfojtódásaim izgatnak. Még azt sem tudom meg, hogy megírja-e az újság, mert nem olvasok el semmit. Nem vagyok hajlandó elolvasni semmit. De ezt a makacs szokásomat még ifjú magyar koromban fejlesztettem ki, amikor egy vidéki magyar lapkiadónál dolgoztam, és nap mint nap végignéztem, hogy flangálnak az újságírók, és elhatároztam, sose fogok újságíró lenni, mert az igazságtól ők állnak a legtávolabb. De ez még az átkosban volt. A legpeckesebben persze az az újságíró járt, akiről utána kiderítették, hogy ügynök volt, de szerintem ott mindenki ügynök volt. Nekem is megmondta a főnöknőm, hogy vegyem ki a nyakamból a keresztet, mert az ügyfelek meglátják. de én nem vettem ki, csak eltakartam, s addig-addig, hogy egyszer még pofátlanul befüvezve mentem dolgozni, és behívattak, azonban (ugyanaz) a főnöknő csak azt mondta, látszik rajtam, hogy nemrég jöttem vissza táppénzről, és hogy TÉNYLEG beteg lehettem…De ezek már csak régi szép emlékek. Úgy mondják, a svéd média a libsik, a médiakajmánok kezében van (Bonnier, Peter Hjörne, Helle Klein, Pehr G Gyllenhammar, Marianne Ahrne).  Felőlem még akár lehet is, nekem erre nincs rálátásom, még a tévémet is elajándékoztam évekkel ezelőtt, hogy ne bosszantsam magam tovább. Az azért szent igaz, ha Lenin feltámadna, Svédországban kérne letelepedést. Itt sok mindent megtalálna még a klasszikus kommunizmusból is. Csak ne szónokoljon, maradjon csendben, maradjon lagom: sem túl kiemelkedő, sem túlságosan gyenge. Még az is lehet, a szomszédom lenne. És állampolgár. Persze. Adófizető. Törvénytisztelő. Robot. Biztos szemet szúrna neki szándékos elzárkózásom, kivonulásom a társadalomból. Nem kérek belőle. Túl sok a kategória és kevés az emberség. Én ezt most őszintén így gondolom. Mivel nem tartom normálisnak, hogy egy rendes családban az embernek a masszőrhöz kell mennie, ha érintésre vágyik. Mit masszőr? Tudod mit, a svéd masszőrök már meg sem fogják a bőrödet. A színétől teljesen függetlenül! Semmilyen bőrt nem fognak meg, benne van a munkaköri leírásban: masszőr nem érintheti meg a páciens bőrét. Van helyette lézer meg tű meg minden más, csak meg ne kelljen fogni. Nem csoda, hogy itt annyi mindenkit gyötör a reuma, az érintés hiánya miatt. Hakon sem érint meg. Nem illik, vagy nem szokás. Nem is ver. Néha megverhetne. Így nincs okom a panaszra. Azt mondják, ha egy szóval kellene Svédországot jellemezni, az a szó a konform lenne. Ha felütöm az idegen szavak szótárát, ezt találom benne a konform címszó alatt: megalkuvó, igazodó; konformis: megegyező, azonos, egybevágó; konformista: alkalmazkodó, megalkuvó; konformitás: azonosság, megegyezés; egyformaság;  konformizmus: megalkuvás, a fennálló uralkodó rendszerhez való elvtelen alkalmazkodás. Ő ilyen. Hakon. A vallon-cigány keverék. Különben a svéd történelem azzal kezdődik még a történészek szerint is, hogy itt kezdetben senki nem volt, még azt is megkockáztatnám, hogy itt SEMMI nem volt. Se állatok, se növények, csak a nagy végeláthatatlan jégkorszak, ami eltartott egy jó darabig. Aztán hogy kik voltak itt először, és a lappok hogy kerültek ide, már a fene sem tudja. Vannak teóriák, de lassan kihal az utolsó lapp is, mert vagy lobotomizálták a családját, vagy sterilizálták, vagy egyenesen megölték. A fennmaradás egyetlen útja az asszimiláció : egy kis fehéret kevertek bele. Most már a jóisten sem tudja megmondani, melyik gén honnan jött. De szerintem nem is az a fontos, hogy az ember honnan jött, hanem hogy hová tart! Ott tartottunk, hogyha sokáig kitartóan keresed az identitásod, végül nem találsz semmit, csak elég kitartóan és módszeresen keresd. Ezt nem én találtam ki. A legalaposabban a buddhista filozófia és pszichológia járta körül a kérdést. Márpedig ha Hakon rájön, hogy ő nem Hakon, még nem is svéd, de nem is ember, és nem is létezik – ember legyen a talpán, ha nem roppan bele. Hogyha az elmélyült kutatás eredményét elkezdi hangoztatni, garantáltan bolondnak nyilvánítják, még az is meglehet, hogy lobotomizálják, mit lehessen tudni. Hidd el, nem könnyű elevickélni a hétköznapi és a bolond határán. Ahhoz, hogy valaki mentesülni tudjon a társadalomnak nevezett őrülettől, kisapám, bolondnak kell nyilváníttassa magát. De csak egy lagom bolondnak, hogy elkerülje a drasztikus beavatkozásokat. Egy kvázi csendes őrültnek, aki szellemekkel beszélget; s azt mondja, a szomszédja Lenin és veri a thai feleségét, de a nő szereti, mert mazochista, meg legalább van mit ennie; és időnként egy leheletnyivel feljebb húzza a magyar zászlót, hadd lobogjon a kurva anyja: szabadon! Egy buddhista bölcs azt mondta, ha igazán el akar valaki jutni a megvilágosodáshoz, el kell hagynia a hazáját. Egyszer legalább az életben. Én már megtettem. Utánam csinálod?

további véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon

Nem hittem volna, hogy blogírásba kezdek, tényleg nem az én világom, mégis találtam egy olyan témát, ami erre késztetett. A Kitekintőn olvastam a bevándorlókkal kapcsolatos cikkeket és elbeszélgettünk róluk az esti borozás közben a barátaimmal. Persze jól összevesztünk.

Elegem van az olyan emberekből, akik azt hajtogatják, hogy Magyarország a magyaroké és mindenki más menjen haza és hogy az európaiak magasabb rendűek. Vannak török barátnőim és meg kell hogy mondjam, náluk vendégszeretőbb emberekkel ritkán találkoztam. Amikor egy kisebb iszogatós estére hívtak át (amiből persze nagyobb iszogatós este lett :D), történt egy kis baleset az egyik üveg fütyülőssel, szerettem volna feltörölni, mivel mi öntöttük ki, a török lányok egyszerre ugrottak fel, hogy azonnal tegyem le a rongyot, én itt vendég vagyok, nehogy nekiálljak takarítani. Szinte felháborodtak a gondolattól, hogy egy vendég takarítson az ő lakásukban. Ráadásul még főztek is nekünk, direkt a fiúk kivánsága szerint, meghívtak családi programokra, bemutatták a szüleiket és még Isztambulba is meghívtak minket. Sokkal nyitottabbak és vendégszeretőbbek, mint a magyar ismerőseim nagy hányada. Sokat tanulhatnánk tőlük. Mesélték, hogy náluk otthon, ha felszállnak az emberek a tömött buszra, a mellettük állónak adják oda a pénzt hogy küldjék előre a sofőrhöz, hogy adjon egy jegyet. És soha nem volt még rá példa, hogy nem kapták volna meg a jegyet és a visszajáró pénzt. Megnéznék egy hasonló jelenetet a gyorshetesen...

Egyetemen is sok külföldivel találkozom, néha nem is értem, miért jönnek Magyarországra. Pont hétvégén beszélgettem egy angol csajjal egy buliban, azt mondta ez a negyedik alkalom, hogy Magyarországon jár, meg is kérdeztem tőle, hogy miért. Mondta hogy az emberek nem túl kedvesek, de meg lehet találni azt a környezetet, amelyik jobban elfogadja a külföldieket, ő azt mondta, hogy a huszonévesek ebből a szempontból elég jó társaság. Ez megmagyarázza, hogy miért jönnek hozzánk egyetemre, azt már kevésbé, hogy miért maradnak a diploma megszerzése után. De én továbbra is úgy gondolom, hogy sokat tanulhatunk tőlük mi is, gazdagabb lesz velük a kultúránk, még ha egyesek nem is látnak tovább a turulmadárnál és az árpádsávos zászlónál.

Szinte mindennapos dolog szeptemberben az iskolai tanévnyitón, hogy beiratkozik iskolátokba egy vagy esetleg több olyan gyermek, aki más országból származik, de valamilyen oknál fogva hazánkban kell élnie.

Honnan jött? Miért jött?

Legelső találkozásom egy "bevándorlóval", még általános iskolában történt. Beiratkozott 6.-ban egy román fiú, és velünk együtt elvégezte az iskolát. Sokszor tanakodtam vajon miért jött Magyarországra, de valamelyik nap fellállt és elmondta az okot.

Romániában nehéz volt az élet. Magas adók miatt szüleim nem tudtak annyi pénzt keresni, hogy fenntartsanak egy háztartást és több család összefogott, és együtt laktunk. Mikor gondolkodtak hol éljünk, gondoltam mondom menjünk a magyarokhoz, mert egy közelebb van a nyugati országokhoz, kettő, megtalálható benne a keleti életérzés is.

Helyzetüket tekintve nem valami rózsás a helyzet szerintem, mert az emberek kívülállókként tekintik, és akár évek múltán is az idegent látják meg bennük. Szerintem sokat tanulhatunk tőlük, de legfőképp a nemzeten belüli összefogást. Tanulhatunk kultúrájukból, életmódjukat is megismerhetjük.

További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon