Húsvét előtt volt. Körülbelül másfél órával előtte. Hogy pontos legyek csak 1 óra és 17 perc választott el minket a piros betűvel kiemelt naptól. A lépcsőn siettem lefelé. Már csak 17 perc és mise lesz. A lépcsőházból kiérve mintha egy másik világban találtam volna magam. A pocsolyák mennyisége pótolni tudta volna az egész utca aznapi vízszükségletét, a párás, nyirkos hideg levegő pedig elég szokatlan volt a tavaszias áprilisban. Bár, ha belegondolok az előző napok időjárásába, ez még egészen meleg időnek számított. Egészen furcsa kedvem lett. A vizes, csillogó járdára léptem és elgondolkodtam. Mennyire hasonlít ez a pillanat életem egy másik pillanatához, amikor éppen ugyanilyen időjárás közepette a buszt vártam barátnőm kollégiumából hazajövet, vagy ugyanolyan időjárás volt, amikor szintén vele együtt letörtem annak a szerencsétlen kocsinak a visszapillantó tükrét. A pillanat közeli volt, de mégis annyira távol állt tőlem. Minden más volt. A körülmények, az érzéseim, a kedvem, az életfelfogásom…
Lenéztem az egyik pocsolyára. Vajon tényleg én lennék az a homályos tekintetű alak a víz fenekén? Talán az árnyékom, a képmásom? Vajon akkor régebben ugyanaz az eső volt-e, és ugyanazok a pocsolyák? Hiszen ha úgy logikázunk, a tenger, vagy éppen az édesvíz meleg hatására párolog és a felhőkben gyűlik össze. Aztán lehullik. Innen erednek a pocsolyák… de ugye aztán egyszer a pocsolyák is elpárolognak. Tehát elméletileg elképzelhető, hogy most éppen abba a vízbe léptem, mint amilyenbe két éve? Hagyjuk ezt…. Tényleg nagyon fura kedvem van. Mintha valami végérvényesen elmúlna és valami új veszi kezdetét. Általában nem vesszük észre, de ezt most kifejezetten érzem. Senki sem veszi észre, ahogy kisgyerekből valaki gyerekké lép elő, aztán ugyanolyan hirtelen átváltozással serdülővé válik. Bebábozódás felsőfokon. Ezt nem vesszük észre. De ezt a változást én most érzem, és nem fog meglepni váratlanul...
Az elhaladó kocsi tompa hanggal átment egy pocsolyán, de ezt a tompa hangot valamiért felkapta a visszhang. Az utcalámpák összefolytak a szememben egy nagy, homályos foltot alkotva, amitől kezdtem rosszul lenni.
Már csak 11 perc a miséig. Anyukám már lent van, de apám szokás szerint késik. Kíváncsi vagyok, az esküvőjéről nem késett-e, hajlamos lenne rá. Majd megkérdezem. A lépcsőház lámpái felgyulladnak és végre ott jön. Nála a kocsi kulcs, szóval mindenképp meg kell, hogy várjuk. Leért, a kocsi felé indulunk, a kihalt utcán lépteinknek valamilyen titokzatos, ordító hangja van.
A kocsi lassan elindul, ugyanolyan tompa hanggal, amit az utcák visszhangja ugyanúgy felhangosít. Az ablakból az elhaladó környezet – szocialista háztömbök és lassan hajladozó fák nagyon idegeneknek tűnnek. Az egész olyan barátságtalan és visszataszító. Nem is gondolok rá.
Már csak 9 perc a miséig.
Az utak üresek. Embertelenek és kocsitlanok. Egy-egy nagyáruház lámpái már messziről felismertetik velünk a közeledő helyeket. A villanyrendőrök sárga villogó lámpája most kegyes és engedékeny. Lehet, hogy éjszaka kéne utazni.
Végre megérkezünk. Még négy perc a miséig. Apám fáradt, inkább a kocsiban marad. Rágót kérek tőle, de csak valami szopogató cukorkája van. Jobb híján jó lesz ez is, de most így utólag mekkora szerencse, hogy nem volt rágója…
Az épület, ami típusától szokatlanul templomként funkcionál már tele van. Na jó, ez azért túlzás, inkább úgy mondom, hogy már mindenki, aki el akart jönni bent van. Belépve elfelejtek keresztet vetni, de már késő.
A görögök olyanok, mintha testvérek lennének. Akaratlanul ránk pillantanak, mintha megzavarnánk őket a beszélgetésben, aztán beszélnek tovább. Ugyanolyan sötét arcbőrűek és fekete hajúak egytől-egyig. A szerbek valamivel távolabb állnak, ők még csak ránk sem hederítenek.
Nincs sok időnk nézelődni, a pópa elkezdi a misét. Mindenki helyére áll, fejeket le. Valahonnan a távolból hallom a liturgikus, néha-néha beleéneklő hangját. Ilyenkor a hozzá közel állók szintén beleénekelnek. Nem értek semmit. Csak néha egy-egy szót. Milyen nyelv ez? Görög vagy szerb? Anyukám jól láthatóan érti, mert mozog a szája. Csak később tudom meg, hogy ez ószláv nyelv és az összes ortodox mise ezen a nyelven zajlik. Tehát elméletileg értenem kéne… Néha-néha keresztet vetek. Sohasem tudom, mikor kell, a többieket kell figyelnem. A pópa behozza a füstölőt, ide-oda lengeti. Ha közben rám néz – keresztet kell vetnem. A helyiségben a tömény füstszag valami mással keveredik. Nem tudom, mi az, de mindjárt rosszul leszek. Nekidőlök a falnak. Minek kell állni, a katolikusoknál legalább ülni lehet. A pópa újra visszajön, gyertyát hoz. Mindenki odamegy hozzá és meggyújtja a gyertyáját, amit a bejáratnál kapott. Én az enyémet anyáméról gyújtom meg. A pópa körbesétálja az oltárt, ami telis-tele van díszítve piros és fehér szegfüvekkel. Kisétál az ajtón – bátortalanul anyukámra nézek. Mit csinál? Mindenki szó nélkül megy utána, ezek szerint csak én vagyok ilyen tudatlan.
Kiderült, hogy ilyenkor körbe kell sétálni a templomot. Szokás. De ha nincs normális templom, hanem egy hosszú utcai házsor? Nem baj, a pécsi ortodoxoknak ez jut. Kimegyünk az utcára, közben valahonnan a templom-házból megszólal a harang. Némán megyünk, mindenki a pópa után, kezünkben gyertyák. Érdekes menet ez, számomra mindenképp. Ekkor fedezem fel a cukorkát a számban. Hú, de kínos. Körbenézek a menetelők arcán, de ők vagy a gyertya lángját nézik, vagy komoran maguk elé bámulnak, úgy menetelnek a kihalt utcán. Most valamiért nem hallom a lépések hangját, de miközben hallgatózok, még mindig az jár a fejemben, hogyan tüntessem el azt a cukorkát. Ha szétharapom, az túl hangos lenne, lenyelni pedig nem tudom, mert túl nagy. Nem marad más, végig kell szopogatni.
Ha valaki ebben az örökké tartó pillanatban kinézne az utcára ablakából, körülbelül 20 gyertyalángot látna, és a gyertyalángokhoz tartozó árnyakat. A legelső, a csendesen éneklő gyertyaláng hirtelen megfordul, és a sok fénypont egy pillanatra megáll, majd irányt változtat. Mindenki az éneklő láng után.
Hirtelen az utca magányát egy hang tölti be, valamilyen szörnyen hangos kocsinak a hangja. Egy Trabant az, és a gyertyalángok a sötétből kilépő kocsi láttán a házak falához simulnak. A Trabantot figyelem, vajon honnan jön ilyen késői órában. Két utasa van, meglepetten és kíváncsian néznek maguk elé, sehogy sem értik, mi ez a furcsa menet. Majdnem elmosolygok, de meg kell őrizni a pillanat komolyságát, így tekintetem gyorsan a gyertyára sütöm. A melegség arcomhoz ugrik, finoman megcsikál. Egészen kellemes, csak ne marná a szemem a füst. Próbálok valami pillanathoz valóra gondolni, de nem jut eszembe semmi, mintha tiszta üres lenne a fejem. Inkább az útra koncentrálok, de váratlanul visszaérünk a házkapuhoz, még nem megyünk be. A pópa kezéből eltűnik a gyertya, nem is tudom hová rejtette, csak az ikon marad nála, amelyet szintén végigvitt az utcán. Elkezd beszélni, ekkor a görög-testvérek valami lapot kotornak elő és ők is olvassák a hangosan, néha-néha beleénekelve. Görög szomszédom lapjára nézek, de csak bétákat és gammákat látok, számomra ez a szöveg semmilyen információt nem hordoz. Néha-néha keresztet vetek, a többiek után. Anyukámat figyelem, néha ő is belebeszél, nem értem, honnan tudja, de nem akarom megkérdezni. Majd a kocsi felé. Szerencsére a cukorka már elolvadt a számban, emlékét csak az édeskés karamella íz őrzi.
Megint valami Istenhez közelire akarok gondolni, de megint sikertelenül. Tudom, hogy ő ott van a lelkemben, de valahogy nem akarja felfedni magát. Először az estére gondolok, amikor eszembe jutottak a múlt pillanatai a piszkos pocsolyába meredve. De aztán… aztán már nem is jut eszembe semmi. A jelenlévők arcait vizsgálom. Arra gondolok, hogy az a fiatal görög lány, annak a szemüveges, üresen néző görögnek a barátnője, mennyire el fog hízni. Csak a derekából ítélve. Aztán kiszúrtam egy csinos lányt, talán szerb lehetett, és tekintetünk pont összetalálkozott. Gyorsan másfelé néztem, de arra gondoltam, vajon tetszek-e neki.
Közben néha-néha szorgalmasan keresztet vetek a többiek után.
Végre bementünk. A gyertyát tartó kezem már kékülni kezdett, ezért is örültem ennek. A pópa valahogy büszkén, fölényesen-magasztos arckifejezéssel sétált be, és mi, mint kezes bárányai követtük pásztorunkat. A mise folytatódott.
Megint nem értek semmit, csak egy-egy szót. „Goszpodi pomiluj” (Irgalmazz Istenem), ezt énekelve mondja és két idősebb nő mellette elkapja a szavakat és újult erővel, a hittel teletömött tüdejükből bocsátja útjára. Keresztet vetek. Most már nagyjából tudom, mikor kell. „Goszpodi pomiluj”. 2 tagú asszonykórus. Keresztet vetek. Megint a számomra értelmetlen szöveg, újabb érthető „Goszpodi pomiluj” és újabb keresztet vetés. Kezdek megint rosszul lenni. Vajon meddig tart még? Körbenézek és pillantásom végigsiklik az ikonokon. A szentek magasztosan néznek rám. „Higgy és zárd lelkedbe a pillanatot” – mintha ezt sugározná a tekintetük. Közben valahonnan messziről hallom a „Goszpodi pomiluj”-t és buzgón keresztet vetek. Megint ott látom a tömegben azt a szerbféle lányt, és megint rám néz. Vajon mit gondol?
Egyszerre a pap valamilyen érthető hangon szólal meg, de mielőtt megijedek, hogy a végére megtanultam ószlávul, rájövök, hogy oroszul szól. „Iiszusz voszkresz!” És én, anyukámmal és egy ismeretlen fiatal, de már nagyon ősz hajú nővel együtt válaszolunk – „Voisztinu voszkresz!” Ugyanezt elmondja görögül (ebből nem tudnék idézni) és magyarul – „Jézus feltámadt!” – „Valóban feltámadt!” Szerbül nem is mondja. De a tömeg már megindul a pópa felé. Fogalmam sincs mit kell csinálni, gyorsan megkérdezem anyukámat. Először a Jézus ikonhoz kell odamenni, megcsókolni, előtte persze keresztet vetni, majd megcsókolni a pópa kezében lévő keresztet. Ezután mindenki tojást kap. Megteszem, amit kell.
Már indulni akarok, de anyukám még gyorsan felszenteli a tojásokat és a pászkákat a pópával, majd odaadja az egyik pászkát a pópa mosolygós feleségének.
Indulhatunk vissza. Majdnem éjfél. A kocsiban szunyókáló apámat gyorsan felébresztjük és a kocsi kerekei lassan elrobognak a vizes betonon. Tompán, de a visszhangtól felvert hanggal.
Hazafelé megint az utcát kémlelem. Még mindig minden kihalt és barátságtalan. És szomorú. A kocsi áthajt a pocsolyákon és valamiféle szomorú kedvtelenség közelíti meg a szívem a szétloccsanó víz hangjára. Még mindig nem tudom, hogy valami végérvényesen elmúlt-e vagy sem. A sötét, mosolytalan háztömböket látom, miközben az óra mutatója lassan elhagyja az éjfélt és arra gondolok, hogy az egyetlen, ami ebben a pillanatban elmúlt, az a Húsvét előtti, gyertyaszagú nap.
