A kameruni házaspár férfitagjának különleges volt a története. Hogy igaz-e, nem tudom, de szívesen hittem, hinnék a rokonszenves fiú szavának. Azt mesélte, egy kameruni falu vagy vidék királyfija. Az uralkodás családi örökség, már az édesapja is király volt. Apja halála után övé lett volna a trón, ha nincsenek a trónra kerülésnek különleges feltételei. Az egyik például, hogy együtt kellett volna hálnia szülőanyjával. Ezért nem lelkesedett. Ám ha a trónnal megtisztelt örökös nem akart eleget tenni e feltételnek, eltették láb alól. Emberem tehát kameruni királyfiból magyarországi menekültté változott. Feleségét utoljára a menekültek nemzetközi ünnepnapján, virággal hajában, láttam: lelkesen szaladgált barátnőjével egyik helyszínről a másikra. Ha róla volt szó, alapítványunk vezetője ingatta a fejét: nem hitte, hogy valóban menekült. Évekkel később érdeklődtem utánuk. Nyomuk veszett. Talán továbbszöktek.
A békéscsabai táborban három másik kameruni tanítványom is volt. Eleinte ők tűntek a legszorgalmasabbaknak: pillanatokon belül használni tudták a megismert magyar szavakat. Egyikük története feltűnően hasonlított a „bicskei királyfi” meséjére. Királyi atyja meghalt, két bátyjának ajánlották először a trónt. A feltétel itt is ugyanaz volt, azzal a kiegészítéssel, hogy a halott király teteme mellett is el kellett tölteni egy éjszakát. A két idősebb örökös visszautasította az ajánlatot: őket megölték. Az én ismerősöm, a harmadik fiú következett volna, de elszökött. Megismerkedésünk idején kapott egy újságcikket Kamerunból: a „WANTED” felirat alatt az arcképe látszott. Már Magyarországon volt, amikor kislánya született. Hozza át a családját! – biztattam. Bólogatott, de meggyőződés nélkül. Nem éreztem benne elszánást. Tétova lett, kiszolgáltatott, képtelen volt figyelni. Úgy tűnt, nincs ereje az igazáért harcba szállni. Mintha egész lényét belepte volna a rozsda. Ritkán jött órára, de ha beült, lélekben akkor is messze járt. Ha szólítottam, mintha távoli tájakról érkezne vissza. Valami szünet nélkül nyugtalanította. Társaságban ritkán bukkant fel.
Többnyire egyedül bóklászott Békéscsabán vagy Budapesten. Időnként telefonált a feleségének, de beszélgetéseik nem nyugtatták meg. Ügyében nem történt előrelépés. Amikor letelepedési kérelmét elutasították – összeomlott. És nem csak ő. Két társa ugyanígy. Attól a naptól fogva egyiküket sem láttam. Tudni akartam, mi van velük. Egy délelőtt, 11 óra felé kopogtattam szobájuk ajtaján. Aludtak mindhárman. Behúztam az ajtót, magukra hagytam őket. Egyikük egyébként sportoló volt, vidám fickó, egy menekültügyi konferencia küldöttjeként horribilis összegért telefonált, amit aztán le kellett dolgoznia. Hónapokig takarította a tábort. A harmadik fiút nagybátyja tette menekült-hajóra, fizetett érte. Hajófenéken utazott, majd kamionban. Békéscsaba környékén dobták ki, nem tudta, hova csöppen. Politikai menekült volt. Kamerun kétnyelvű – mesélte –, angol és francia. Ő az angolok oldalán harcolt a domináns francia-kameruniak ellen. „Nálunk az emberi életnek nincs értéke” – mondta. Gazdag család tagja volt, de nem juthatott a pénzéhez. Nyomorgott Békéscsabán. Az elutasító határozat őt viselte meg a legjobban. Szemébe irónia és cinizmus költözött. Aztán eltűnt ő is – a többi kamerunival együtt.
(illusztráció: Bálint Endre | Imatábla)
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.