A debreceni tábor sokban eltért a másik kettőtől. Már a mérete miatt is. Hatalmas területen feküdt, katonai jellege fojtogatóbb. Egykori szovjet laktanya, magas fallal, szögesdróttal. Jobb felől két-háromemeletes panelépületek, bal felől elnyúló, földszintes panelház. A terület bal oldali végén ebédlő. Mellette, egyemeletes házban pszichátriai betegeket tartottak zárt osztályon. Szorongató volt látni, amint libasorban, őrizettel kísérik őket ebédhez.
Az osztályterem, ahol tanítottam, a tábor területének jobb oldali végén, az irodaépülettel szemben volt. Kiírtam minden héten, mikor tartok órát. Alig-alig jött valaki. Senkihez nem jutott el a hír. Vagy ha eljutott – egy hét alatt minden feledésbe ment. Előzetes megbeszéléseinket csak néhányan tartották be, ők voltak a kivételek.
Nagyon sok országból érkeztek ide a tábor lakói. Volt, aki hat éve lakott itt. Újra meg újra állandó letelepedési engedélyt kért – de soha nem kapott. Maradhatott – nem tudom, miért, milyen indokkal, de mindig meghosszabbították az ideiglenes tartózkodási engedélyét.
